Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

MÁSODIK RÉSZ Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak (F szekció)

ben került sor országgyűlésre; az insurrectio felállítása követelte így. Az 1810— 1811-i országgyűlés úgy-ahogy befejezte 1790—1791 művét, s utána 23 évig nincs diétája Erdélynek. 1834-re kényszerítette ki az ellenzéki mozgalom az újabb országgyűlést; ettől kezdve 1846—1847-ig két-hároméves hézagokkal ültek össze a rendek, most már hosszabb, két-három évig is eltartó gyűlésekre. Az utolsó, az 1848-i fél év múlva követi az 1846—1847-it, s néhány nap alatt végzett érdemi tárgyalásaival. A diéta idejét és helyét a király jelölte ki. A 17. század utolsó évtizedében az országgyűlés helye éppoly változó volt, mint a fejedelmi korszakban. A 18. században is hol itt, hol ott kapott szállást a gyűlés; a század második harmadában állapodott meg az 1740-es években állandó fővárossá váló Szebenben. 1790-ben a legnagyobb magyar városba, Kolozsvárra vonultak a rendek, ahová a polgári kormányhatóságokat is átköltöztették a szász fővárosból. Itt állandósult az országgyűlés az unió kimondásáig; csak az 1837—1838-it tartatta az udvar Szebenben, hogy megfossza az ellenzéket attól a támaszától, amelyet az ott lakó vagy oda gyűlhető magyar nemesség, a kolozsvári magyar országgyűlési és főiskolai ifjúság (és a kolozsvári nép) adhatott volna neki. Az országgyűlést — a DiplomaLeopoldinum és az 1790—1791-i tc.-ek értelmében — a Gubernium hívta össze. Az országgyűlés egykamarás volt. Ez azonban nem jelentette az erdélyi országgyűlésnek mintegy a polgári értelemben vett demokratikus jellegét. Az egykamarás országgyűlés ti. magában foglalta a magyar felsőtábla megfelelőjét is. Hivataluknál fogva részt vettek rajta, a gubernátorral élükön, a Gubernium tanácsosai és titkárai, a királyi tábla elnöke, ítélőmesterei és ülnökei és a magyar és székely törvényhatóságok vezető tisztviselői. Az uralkodó meghatározatlan számú birtokos nemest is meghívhatott az országgyűlésre (az ún. regalistákat, azaz királyi hivatalosokat). Ezekkel kapcsolatban az 1790—1791-i XI. tc. csak azt kötötte ki, hogy az e^kelőbb birtokos nemességből kerüljenek ki (többi megkötéseinek nincs jelentősége). Lajstromuk összeállítását a Gubernium végezte el, nagyrészt az aulikus nagybirtokosok közül válogatva össze őket. Az egyházak közül csak a római katolikus (és Innochentie Micu-Klein püspökségétől a görög egyesült) volt képviselve a diétán, állandó okot adva ezzel a rendek protestáns többségének a sérelmekre. A római katolikusokat a püspök képviselte mint guberniumi tanácsos, s amellett a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent követei (akiknek neve a követek névsorában foglalt helyet), a görög egyesülteket a püspök. Követeket a törvényhatóságok és a magyar és székely törvényhatóságokban lévő kiváltságos városok (a szabad királyi városok és az ún. taxás helyek) küldtek; a megyék, székek és vidékek kivételektől eltekintve kettőt-kettőt, a városok jelentőségükhöz képest kettőt vagy egyet. A Gubernium által egybehívott országgyűlést a teljhatalmú királyi biztos nyitotta meg. Ezt a funkciót a leggyakrabban az erdélyi főhadiparancsnok töltötte be; csak rendkívüli esetekben tértek el ettől a gyakorlattól (a Cameratica Commissio működése idején a két Seeau; Estei Ferdinánd 1834—1835-i és 1837—1838-i, Jósika János 1841—1843-i országgyűlési biztossága). A biztos ismertette az országgyűléssel a királyi előterjesztéseket, amelyek a napirendet voltak hivatva megszabni. Az ülésen az elnökletet a rendek elnöke látta el. A statuum praeses általában a Guberniumnak rangban harmadik tanácsosa volt (a katolikus püspök és a thesaurarius után); a Gubernium 1786-i kettéosztása után a Gubernium Judi-