Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

MÁSODIK RÉSZ Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak (F szekció)

Az ipar területén felmerülő feladatokat tárgyalva, az instructio külön foglalkozott a céhes és külön a manufaktúra-iparral. A bizottság feladatául jelölte meg azt, amivel az már az 1769—1771-es előkészítő időszakban is foglalkozott: a céhszabályozások ellátását. Különösen a következőkre hívta fel a commissio figyelmét: 1. a céhmesterek számának szabályozása (egyben az egy mester által tartható segédek és inasok száma korlátozásának mérséklése); 2. a tanulói díj, felszabadulási díj, a mesterjog elnyerése esetén fizetendő taxa szabályozása; 3. az inasévek meghosszabbításának megakadályozása; 4. a munka menetében történt megszakítások (a segédek „mértéktelen" szabad ideje, összejövetelei és a temetéseken való részvétel miatt) kiküszöbölése vagy mérséklése; 5. az egész céhet illető ügyek megtárgyalásánál a törvényhatóság és a bizottság képviselőjének jelenléte; 6. a legények vándorlásának szabályozása; 7. a mesterek fiainak és vejeinek az inas- és vándor éveknél, valamint a remek elkészítésénél fennálló kiváltságainak megszüntetése; 8. a remek készítésének szabályozása olyan értelemben, hogy az elkészült áru könnyen értékesíthető legyen; 9. korlátozások a segédek szervezeteivel kapcsolatban. A manufaktúra-iparra nézve az instructio három irányelvet állított fel: aj tekintettel Erdély jelenlegi csekély pénzforgalmára s arra, hogy szomszédai keveset tudnak felvenni termékeiből, elsősorban a közszükségleti cikkeket gyártó manufaktúrákat kell tervbevenni; b) olyan közszükségleti cikkeket kell termelni, amelyeket mindenki — kis költséggel — elő tud állítani, s nem finom árut (az egyébként is szegény erdélyieknek az sok felesleges költségébe kerülne, míg finomabb termékeik a Birodalom más részeinek hasonló termékeivel versenyképesek lennének); c) nem gyárak hozandók létre (nagyobb beruházással), hanem a kézműipari termelést kell favorizálni. Az instructio a következő iparágakban látta jónak manufaktúrák támogatását: 1. kelmekészítés, 2. gyapjúáruk, 3. bőráruk termelése, 4. fonás, szövés, 5. pokróc- és 6. pamutvászongyártás; 7. egyes vasipari cikkek előállítása, 8. drótkészítés. A kereskedelemmel kapcsolatban az udvarban az az álláspont alakult ki, hogy Erdélyben túl nagy a kereskedők létszáma. Innen magyarázható, hogy az instructio a bizottságnak a kereskedelemmel kapcsolatos feladatait a következőkben jelölte meg: a kereskedők jogosítványainak kiadása a bizottságtól függjön; sem a városok nem adhatnak nekik polgárjogot, sem földesurak mentesítő levelet a bizottság tudta és beleegyezése nélkül; a jogosítványért jelentkezőket a bizottság vizsgálja felül; a kereskedők osztályozandók (áruik szerint); a kereskedők letelepedését a szász városokra és a magyar és székely törvényhatóságok nagyobb helyeire kell korlátozni; a kisebb mezővárosokban és falvakban csak szatócsok tűrhetők meg; a házalás megszüntetendő; Szebenben, Brassóban, Kolozsvárott és Medgyesen évente két ízben nyolcnapos vásárok tartandók. A többi városokban, mezővárosokban és nagyobb helyeken a háromnapos országos vásárok megtarthatók, a többi falvakban azonban csak marhavásároknak van helye. Különös figyelmet szentelt az örmény kereskedőknek. Bizonyos különleges esetektől eltekintve Erzsébetvárosra, Szamosújvárra, Gyergyószentmiklósra, Szebenre és a vásárokra kívánta korlátozni tevékenységüket, s kötelezni akarta őket arra is, hogy olyan áruiknak, amelyeket az országban is készítenek, legalább egyharmadát a hazai termékek tegyék ki. Az örmény kereskedők egy részét az iparba szándékozott irányítani. A görög kereskedők működési körét is megszorította az utasítás, csak a „török árukkal" (értendők rajta a Török Birodalom -