Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

Bevezetés

Gubernium elnökletét az alelnök vitte, ő maga pedig csak a bizalmas, politikailag fontosnak tartott ügyekről tájékoztatta magát. Biztosi hivatala 1869-ig rajta kívül titkárából (és valószínűleg egy-két irodai segédszemélyből) állt. 1869-ben azonban a Főkormányszék feloszlott. Erdélynek Magyarországba való igazgatási bevonása pedig még nem zárult le. így a biztosi hivatal alaposan kibővült: a Főkormányszék tisztviselőiből új hatóság alakult az ügyek ideiglenes vitelére. Még három évig állt fenn a biztosság; hatásköre közben egyre szűkült abban az ütemben, ahogy a magyar minisztériumok közvetlenül vették át Erdély igazgatásának intézését. 1872-ben szűnt meg.

13 1872-t kell Erdély különállása végének tekinteni. Ez után az időpont után az egykori kormányhatóságok közül csak a kormányhatósági levéltárak fejtettek ki rövidebb-hosszabb hivatali működést. AZ ERDÉLYI KORMÁNYHATÓSÁGI LEVÉLTÁRAK TÖRTÉNETE Ezeknek a hatóságoknak működése fondok és állagok tömegét hozta létre. Míg azonban ezek az iratok a Magyar Országos Levéltárba eljutottak, hosszú hányattatáson kellett átmenniök. Röviden összefoglaljuk az Erdélyi Kancelláriai Levéltár és az Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak alkotórészeinek történetét. Az Erdélyi Kancelláriai Levéltár a többi ismertetendő levéltárakhoz képest viszonylag szerencsés sorsú volt. A megalakulását követő első évtizedekben a Kancellária irattározásában sem mutatható ki nagyobb rend, mint az országos kormányhatóságokéban. Amikor 1765 végén—1766 elején Mária Terézia megvizsgáltatta az irattárat, kiderült, hogy az iratok csak részben vannak lajstromozva, nagyszámú irat hányódik, a lajstromokat nem vezetik egységesen (ha egyáltalán vezetik), a tanácsülési jegyzőkönyvek sorozata is hiányos. A vizsgálat kapcsán ezt az iratanyagot rendbe szedték, rendelkezések születtek a további bajok elhárítására, s egyben az iratanyag egy részét (fogalmazványokat, duplumokat, magánfeljegyzéseket) kiselejtezték. Megindult a lajstromozatlan anyag regisztrálása. Az 1775-i nagy ügyintézési reform tovább szigorította az irattár rendjét (részben magával az iktatás bevezetésével, részben külön rendszabályokkal), ugyanakkor ez is lehetőséget adott a selejtezésre. Végeredményképpen a Kancellária levéltárának sorsa némileg a Guberniuméhoz lesz hasonló: az iktatás bevezetése előtti anyagot erősen selejtezték az utólagos lajstromozás során, később azonban nem érte károsodás; az iktatás bevezetése utáni anyag viszont teljesnek tekinthető. A két hiteleshely működésének és levéltáraik életének kezdetei a mondák ködébe vesznek; mindenesetre a 13. századból már a gyulafehérvári archivum feldúlatásairól vannak híreink. Először a tatárok pusztították el a püspöki székhelyet; 1277ben a szászok dúlták fela levéltárat. 1308-ban ismét a szászok a pusztítók. A fejedelmi korból részletesebb ismereteink vannak az anyag gyarapodásáról: a török elől ide menekítették az aradi és csanádi hiteleshelyi levéltárak iratait. A legfontosabb módja azonban az anyag mennyiségi növekedésének a fejedelmek és hatóságaik iratanyagának a Gyulafehérvári Káptalan Levéltárába kerülése. Emellett magánszemélyek és családok levéltára is juthatott a hiteleshely archívumába. Végül került ide ajándékozás stb. révén is iratanyag. A pusztulások főbb dátumai: 1601 (Rácz György katonáinak gyulafehérvári prédálása) és általában a 16. század végi—17. század eleji uralmi válság időszaka és 1658 (a fejedelmi székhelynek