Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

Bevezetés

uralmat az ország felett. Félelmükben volt túlzás, de alapja is volt. A kedélyek azonban lecsillapodtak; a régi törvényhatósági rendszert visszaállították, az országos kormányhatóságok szervezetében pedig lassan következtek be a változá­sok. A Gubernium in Judicialibus szervezetében nem történt változás. A Guber­nium in Politicis et Cameralibusból a kincstári igazgatás különválasztására 1790 májusában történt meg az első lépés: a Gubernium kebelében kamarai bizottság (Commissio Cameralis) alakult, amely átvette a Thesaurariatus in Cameralibus teendőit, majd 1791 őszén felvette annak nevét is. Végleges különválása a Guberniumtól azonban csak 1797-ben történt meg. A kamarai felügyelőség és a harmincadigazgatóság is túlélte néhány évvel a Restitutionsediktet. A Thesaurariatus in Montanisticis et Monetariist 1796-ban állították helyre. A II. József halála utáni néhány esztendőben alakult ki az erdélyi kormány­hatóságok székhelyének az a rendszere, amely aztán 1848-ig fennállott. A Guber­nium 17. század végi ad hoc székhelyei és 18. századi költözései után a 18. század közepén Szebenben talált állandóbb székhelyet; a kincstári igazgatóság, majd a Thesaurariatus kezdettől Szebenben székelt; a királyi tábla 1754-ben Medgyesről költözött Marosvásárhelyre. 1790-ben az erdélyi magyar birtokos nemesség diadal­ul költöztette át Kolozsvárra a Guberniumot (a kolozsvári polgárok kérésére), a Thesaurariatus azonban később visszaköltözött Szebenbe. így három fővárosa volt az országnak. Ezzel az igazgatási rendszer struktúrája meg is merevedett. 1835-ig (ügyinté­zési reformoktól és jórészt a francia háborúk követelte hatáskör-módosításoktól eltekintve) mindössze annyi változás történt, hogy 1811-ben — az udvari kamarai szervekben végbement változás következtében — a Thesaurariatus két fórumát egybeolvasztották, hogy 1835-ben ismét szétválasszák őket. Az apparátust fenn­tartotta az, hogy szerkezetében, személyzetének összetételében — 1790 után min­den nagy kormányhatóság élén erdélyiek álltak (magyarok és székelyek; csak az országos főbiztosságnak voltak szász vezetői), a kincstári igazgatás és a provinciá­lis számvétel szaktudást igénylő funkcióiban pedig nagy többségükben örökös tartománybeliek —, működésében megfelelt a Habsburg-uralom és az erdélyi rendek többsége szükségleteinek. Ez az államapparátus már a kifejlett abszolu­tizmus jellegével bírt: rendszeresen ellenőrizte az alsó hatóságok munkáját. Idő­szaki jelentéseket követelt meg tőlük a legkülönbözőbb ügyekről stb. Erejét nem utolsósorban személyi összetétele adta, amíg adta. A Bánffy Györgyök, Teleki Sámuelek és társaik az 1760-as—1770-es években tanultak bele az igazgatási munkába, abban az időszakban, mikor a Habsburg-abszolutizmus fejlődésének legmagasabb foka felé haladt, s éppen ennek a fejlődésnek a csúcsán, II. József tíz esztendejében kezdték meg munkájukat a kormányszervek vezető funkcióiban. Ők még meg tudták őrizni az apparátus gördülékenységét. Utódaiknál ennek már kevés nyomát találjuk. A rések azonban már az ő életükben is mutat­koztak a rendszerben. A {napóleoni háborúk megviselték Erdélyt. Nemcsak a rendes és rendkívüli adókról, a katonaság tartásának megnövekedett költ­ségeiről, a tömeges passzív és helyenként aktív ellenállást kiváltó sűrű katona­szedésről van szó. Az erdélyi birtokos nemesség szintén gazdagodott a napóleoni konjunktúrán, parasztjai rovására. Ez a kettős, rendkívüli megterhelés tette lehetővé aztán, hogy néhány, természeti csapásokat hozó esztendő szörnyű éhínséget és a feudalizmus korának utolsó nagy vándormozgalmát váltsa ki Erdélyben. Mikor I. Ferenc 1817-ben végigutazva birodalmát Erdélyen is

Next

/
Oldalképek
Tartalom