Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 4. Budapest, 1965)

MÁSODIK RÉSZ Az októberi diploma korában működő politikai kormányhatóságok iratai

Pálffy Móric gróf, az új helytartó azután tisztogatást végzett a tanácsosok soraiban, ő csak azokat tartotta megbízhatóknak, akik az ötvenes: évek folyamán állandóan szolgálatot teljesítettek, s a legmegfelelőbbnek tartotta a régi helytartóság tanácsosait, s így azok közül a hazaiak rövidesen majd mind visszakerültek állásukba. A helytartótanács a Schmerling-provizórium időszakában lényegileg megszűnt, s csak nevében maradt a régi. Törvényes hatáskörét azonban a helytartó különleges hatásköre korlátozta, és testületi, tanács jellegét is eltörölték, ettől kezdve a helytartó egymaga képviselte a vezetése alá rendelt hatóságot. Noha a fontosabb ügyeket ezután is ülésileg tárgyalták, e tanácskozmányok már nem viselték magukon, a régi kollegiális testület tanácsüléseinek bélyegét. A helytartó egyébként csak ritka esetekben elnökölt maga ez ülésekben, a közvetlen vezetés Privitzer kezében volt. Az irányítást mégis Pálffy gyakorolta elnöki hivatala útján, s a személyéhez intézett, de a helytartótanácsnál tárgyalt folyamodványok közül a fontosabbakat betekintés végett meg kellett neki küldeni. A visszaállításkor a helytartótanács ügyvitelét ugyanazokra az alapokra fektették, mint 1848 előtt. Az 1861. évi „ügykezelési rendtartás" mindenben az 1801. évi királyi utasítás és az 1848-ig fennállott gyakorlat szem előtt, tartásával készült. A jegyzőkönyvi vagy iktatóhivatal naponta elhozatta a postáról a hivatalos leveleket. (A gyorsfutár által érkezett iratok, a táviratok és az udvari rendeletek közvetlenül az elnökségre kerültek.) Az iktató' vagy aliktató felbontotta a postát, az ügydarabokra felírta az ülés napját s az ügyosztály számát. Ezután az iktatószemélyzet rávezette az iratra a bemutatás napját és az iktatószámot, elkészítette az iktatókönyvi bejegyzést és átküldte az iratokat jegyzék kíséretében az irattárba. Ott az iratokat év, kútfő és tételek rendjében lajstromozták (1862-től kezdve nincsenek lajstromkönyveink), kikeresték az előiratokat, s az iratokat azokkal együtt az előadókhoz küldték. Az előadó első kötelessége volt a sessionale (ülésben tárgyalandó) különválasztása a currenstől (csak röviden elintézendotől). Currens tárgyaknak azokat tekintették, amelyek érdemleges tárgyalást nem igényeltek, csupán adminisztratív elintézést (más hatósághoz áttétel, sürgetés, tudomásulvétel, pótlás kérése stb.). Ezután az előadó az iratokat kiosztotta a fogalmazók között, a currenseket még ülés előtt expediáltatta, s felülvizsgálatra küldte a helytartótanács vezetőjéhez. A sessionale esetében kész véleményt (votum) vitt a tanácsba, ami, ha nem volt ellene észrevétel, a tanács határozatává vált, különben a tanács határozatához képest megváltoztatták. Ülés után az előadó elkészíttette a fogalmazványokat. A titkár vagy fogalmazó az általa készített fogalmazványt kelettel és névaláírással látta el. Az előadó a fogalmazványt átnézte, kijavította, keltezte és láttamozta, majd az ülés valamennyi fogalmazatát egy héten belül felülvizsgálat végett az elnökséghez küldte. A kiadóhivatal és a számvevőség külön, az 1848 előtti gyakorlatnak megfelelő utasítást kapott. Minden előadó (tanácsos vagy megbízott titkár) mellett egy ügyosztály működött, a beosztott személyzetből. Az ügyosztályok száma és ügybeosztása az idők folyamán a szükségnek és a személyzeti adottságoknak megfelelően változott, számuk 21—25 körül mozgott. Az 1863. évi alföldi aszály külön ínségi osztály felállítását vonta maga után (1864 végétől 1865 végéig működött), ennek volt a feladata a kölcsönkérelmek tárgyalása és az ínségi