Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 4. Budapest, 1965)

Bevezetés

években igen nagy fejlődésnek indult; azt állította, csak a rendőrminisztérium képes megállapítani, mikor lehet valamely egylet veszélyes az államra nézve, mert ő rendelkezik azokkal az értesülésekkel, amelyek erre képessé teszik. Elismerte, hogy az egyleti törvény kezelése Magyarországon a magyar kancelláriára tartozik, de utalt arra, hogy az 1850-es években a belügyminisztérium is minden esetben felvette az érintkezést a legfelsőbb rendőrhatósággal. Majláthnak azt az állítását is tagadásba vonta, hogy 1848 előtt az udvari rendőrhatóságnak ne lett volna a magyarországi ügyekre befolyása; szerinte akkor a fontosabb ügyékben a külügyminisztériumban szóbeli értekezleteket tartottak, amelyeken az udvari rendőrhatóság tagjai is részt vettek, s általában az utóbbi hatóság és a magyar kancellária között élénk volt az összeköttetés. Az akkori helyzetet különben nem tartja mérvadónak: azóta létrehozták az egyleti törvényt, s az biztosítja a rendőrminisztérium befolyását. Belcredi tehát nem csatlakozott Majláth felterjesztéséhez, amelyben az a rendőrminisztérium befolyásának megszüntetését javasolta az egyleti ügyben, ő továbbra is az addigi gyakorlat fenntartását látta szükségesnek. Egyben utalt arra, hogy az utóbbi időben a rendőrminisztérium a magyarországi egyletek ügyében már csupán az államrendőri kérdéseket érintette anélkül, hogy az adminisztratív, bírói vagy pénzügyi tekinteteket figyelembe vette volna. Belcredinek fent jelzett magatartása keresztülhúzta Majláth számításait, s az ügy ennyiben maradt 1867 februárjáig, amikor a következő szavakat vezették rá az aktára: „az egyleti szabályok módosítása a törvényhozás körébe tartozik, s e kérdés tárgyalása a politikai átalakulás által túlhaladtatott, irattárba".

135 Majláth egyebekben is megtette a magáét, hogy a kancellária hatáskörét és általában az ország autonómiáját minden kívülről jövő beavatkozással szemben megvédelmezze s mereven elzárkózott minden olyan kezdeményezéstől, amely az autonómia bástyáin rést ütött volna. Miután 1865. szeptember 30-án megalakították a földművelés- és népgazdaságügyi minisztériumot, Wüllerstorff, az új miniszter abban külön földművelésügyi osztályt kívánt felállítani, s felmerült egy „Központi Földművelésügyi Tanács" megalakításának terve is. Wüllerstorff 1866. február 20-án megküldte Majláthnak betekintésre a vonatkozó tervezetet, amely hangoztatja: Magyarországnak különösen érdeke, hogy földművelésügye szakszerű módon fejlődjék: hiába építik a vasutakat az országban, ha a mezőgazdasági termelés nem fejlődik megfelelő módon. A tervezet az európai gazdasági integráció folyamatára hivatkozik, s azt kívánja, hogy a Monarchián belül ne legyen gazdasági elkülönülés, hogy a gazdasági élet a nacionalizmus behatásaitól mentesen fejlődjék. Azt is megvalósíthatónak véli, hogy minden országnak külön földművelésügyi tanácsa legyen a birodalmon belül, s ezek küldenék ki a maguk képviselőit a központi tanácsba. Majláth ezt a tervet március 11-i válaszában elutasította. Mindenekelőtt leszögezte, hogy a minisztériumi osztály hatásköre csak a nem magyar tartományokra terjedhet ki. A földművelésügyi tanács létesítése ellen is kifogást emelt; annak működése szerinte könnyen a törvényhozás vagy a végrehajtás területére nyúlhatott vol-