Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)
BEVEZETÉS
formok közül az ügyintézésre vonatkozók a helytartótanács fennállásának egész tartamára irányt szabtak a helytartótanács működésének. A reformok kiindulópontja II. Józsefnek az a törekvése volt, hogy a helytartótanács ügyintézését gyorsabbá, egyszerűbbé, pontosabbá tegye. Ennek érdekében ügyosztályokat (departamentumokat) szervezett a helytartótanácsban. Egy-egy ügyosztály gondjaira a helytartótanács feladatkörének egy-egy meghatározott ágát bízta. Az ügyosztályoknak állandó személyi státusuk volt: egy-egy vagy több előadó, titkár és fogalmazó tartozott egy-egy ügyosztályba. Az ügyosztály titkára és fogalmazója az ügyosztály előadójának vezetése alatt állt, neki engedelmességgel tartozott. Az ügyosztályba beosztott személyek állandóan és kizárólagosan az ügyosztály elé tartozó ügyekkel foglalkoztak, s így természetesen nagy gyakorlatra és hozzáértésre tettek szert ezek intézésében. (Az előadókkal kapcsolatban már korábban is többé-kevésbé következetesen érvényesült a helytartótanácsban az a gyakorlat, hogy az elnök azonos jellegű ügyeket osztott ki nekik; a legtöbb előadó azonban több ügykörben is működött. Az ügykörök elkülönülését jelezte az állandó bizottságok kialakulása is.) II. József 1783-ban 29 ügyosztályt szervezett. Ezek közül néhány már egy pár év múlva megszűnt, beleolvadt más ügyosztályokba s viszont a későbbi évek folyamán egy-egy újabb ügyosztályt állítottak fel. Ezektől a kisebb változásoktól eltekintve azonban maga az 1783-ban bevezetett ügyosztályi rendszer egészen 1848-ig fennmaradt. A currens és sessionalis ügyek Az ügyosztályok szerint folyó munka nem csupán a szakszerűség fokozódása következtében vezetett az ügyek gyorsabb elintézéséhez. Nagyban hozzájárult az ügymenet egyszerűsítéséhez az, hogy az ügyosztályi rendszer bevezetésétől kezdve különbséget tettek az érdemi tárgyalást igénylő ügyek és a pusztán tudomásul veendő vagy véglegesen még el nem intézhető ügyek között. (Véglegesen el nem intézhetők voltak pl. azok az ügyek, amelyekben döntést csak valamely alsófokú hatóság jelentésének bekérése és a jelentés megérkezése után lehetett hozni.) Ez utóbbiakat, az ún. currens ügyeket, nem is kellett a tanács elé vinni: az ügyosztály referensei készítették el az előadói íveken (phylerae votorum) az elintézéstervezeteket, az ún. currens protocollumokat, s ezek alapján a fogalmazók a kiadványfogalmazatokat, és az alelnök adta meg az engedélyt a kiadványfogalmazatok letisztázására. Az érdemi tárgyalást igénylő, tanácsülés elé kerülő ügyek, az ún. sessionalis ügyek intézése is jelentősen meggyorsult, mert az ügyosztályok referensei az előadói ívekre már a tanácsülés előtt ráírták az elintézésre vonatkozó javaslatukat, s így terjesztették ezeket az ügyeket a tanácsülés elé. (A tanácsülések ettől kezdve az ügyeket nem formai szempontok szerinti sorrendben, — királyi leiratok, egyenrangú hatóságok átiratai, alsófokú hatóságok jelentései, fogalmazatok — tárgyalták meg, hanem egy-egy ügyosztály ügyein haladtak végig, iktatószámok szerint.) A tanács döntése alapján esetleg szükségessé váló változtatásokat az előadók még az ülésen vagy közvetlenül utána elvégezték az előadói íveken. Ezeket azután az iktatóhivatal lemásolta, az elnök pedig aláírásával hitelesítette, s így készen volt az ülésjegyzőkönyv. A tisztázott
