Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

BEVEZETÉS

Az állandó bizottságok 1754. évi utasításai A bizottságoknak e megnövekedett jelentősége miatt az uralkodó már az 1730-as évek végén sürgette a bizottságok működésének egységes szabályozását s 1737-ben el is készültek a bizottságok számára kiadandó utasítások tervezetei; a szabályozásra azonban III. Károly uralkodásának utolsó éveiben a török háború, a pestis, majd Mária Terézia uralkodásának elején az örökösödési háború okozta zavarok miatt nem került sor. 1754-ben azután — a gazdasági bizottság kivételével — valamennyi bizottság számára utasítást adott ki az uralkodó s ezekben az utasításokban megjelölte az egyes bizottságok feladatait és eljárásuk módját. (Az utasítások másolatban olvashatók a Helytartótanácsi kézikönyvtár No. 5. jelzetű kötetében.) Ez utóbbit egységesen szabályozta a következő módon. A bizottságok hetenként kétszer tartsanak ülést; határozatot hozhatnak, ha a tagok közül két tanácsos és a titkár jelen van. (A megjelenésben akadályozott titkárt másik titkár vagy valamelyik ügyesebb írnok helyettesítheti és vezetheti a bizottság jegyzőkönyvét.) A bizottság elé utalt ügyeket időrendben vegyék tárgyalás alá, kivéve, ha a tanács elnöke valamelyiket sürgősnek jelezte. A bizottság elnöke a bonyolultabb ügyeket, amelyekben nem tudnak azonnal dönteni, kioszthatja jelentéstételre a tanácsosok között. Ezek ugyanúgy tesznek jelentést, ahogyan a tanácsüléseken szoktak. Jelentésüket és a bizottság döntését a titkár jegyzőkönyvbe foglalja. A jegyzőkönyvet azután mindegyik bizottsági tag átnézi és ha külön véleménye van, azt belevezeti. Az ilyen módon elfogadott jegyzőkönyveket a bizottság elnöke aláírásával hitelesíti, és azok azután a tanácsülés elé kerülnek. (Tehát a titkárnak most már nem kell külön jelentéseket fogalmaznia, s így könnyebb a munkája.) Az 1769. évi reform Az 1754-i reformmal a helytartótanácsi munka súlypontja a bizottságokra helyeződött át s egészen 1769-ig a bizottságok szerepe volt a legfontosabb a helytartótanács működésében. 1769-ben azután sor került a helytartótanács munkájának újabb szabályozására. A cél az volt, hogy az ügyintézést gyorsítsák s ennek elérése érdekében egyrészt kiterjesztették a helytartótanács hatáskörét, másrészt a bizottsági rendszerről áttértek az előadói rendszerre. 1769-ig a helytartótanács még jelentéktelen ügyekben sem intézkedhetett önállóan, az uralkodó jóváhagyása nélkül. Ez persze nagyon nehézkessé, lassúvá tette az ügyintézést, főként azért, mert az 1722/23-i törvények rendelkezéseivel ellentétben a helytartótanács nem közvetlenül érintkezett a királlyal; felterjesztéseit előbb a kancellária, majd az uralkodó tanácsadói vizsgálták meg, s; a királyi döntés is a kancellárián keresztül jutott vissza a helytartótanácshoz. Végre aztán Bécsben is belátták, mennyire hátrányos ez s az uralkodó 1769. január 18-án új utasítást adott ki a helytartótanács számára, amelyben jóval szélesebb körű intézkedési joggal ruházta fel. Felhatalmazta, hogy felelősségre vonhassa a törvényhatóságokat, ha valami szabálytalant talál a polgári és büntetőperek kivonataiban, amelyeket a törvényha-