Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)

ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai

könyvekről, megküldték a kancellária útján a helytartótanácsnak, az pedig közölte a revizori hivatallal és a pesti revizorral, illetve a főigazgatók útján szétküldte a vidéki revizoroknak. A könyvkereskedőknek azután minden egyes katalógusról külön-külön vallomást kellett tenniük, hogy az abban szereplő könyvek közül melyek és hány példányban vannak náluk raktáron. Ezeket a könyveket nem árusíthatták. 1807-ben szabályozták véglegesen, hogy mi történjék a könyvkereskedőknél levő, a recenzúráló bizottság által eltiltott könyvekkel. Eszerint az egyszerűen eltiltott könyveket a kereskedők megbízható személyeknek eladhatják, a vevő azonban köteles írást adni arról, hogy csak maga használja a könyveket. Ezeket a kötelezvényeket minden hó végén a revizori hivatalba kell benyújtani, s az felterjeszti őket a helytartótanácsnak. Hirdetni azonban nem szabad a könyvkereskedőknek az ilyen könyveket. A ,,damnatur nec erga schedam" megjegyzéssel eltiltott könyveket méltányos kártalanítás ellenében el kell venni a könyvkereskedőktől. «1807 végén a helytartótanács felterjesztette Bécsbe a könyvkereskedők jegyzékeit a náluk levő, a recenzúráló bizottság által eltiltott könyvekről. Ezt azután 1808 elején visszaküldték a helytartótanácsnak azzal a felszólítással, hogy állítson össze belőlük összefoglaló jegyzéket, kimutatva egyenként és összesen a kereskedőknek járó kártalanítás összegét. A revizori hivatal pedig állapítsa meg a hivatalos katalógusokkal való összevetés alapján, jár-e valóban kártérítés a feltüntetett könyvek után. Az ügyosztály a táblázat összeállítását a számvevő hivatalra bízta; ez csak 1814 végén készült el vele. Miután a revizori hivatal átnézte és rendben levőnek találta, 1815-ben felküldtek a kancelláriába, hogy a kincstár végre kifizesse az igért kártalanítást. A magyar cenzúraszervezet működésével a bécsi kormányzat nem volt megelégedve s különösen a 20-as évektől kezdve sokat foglalkozott megreformálásának gondolatával. Valóban, a magyar cenzúraszervezet nem működött eléggé egységesen, munkája rendszertelen és ingadozó volt. Ez abból adódott, hogy — leszámítva az egyetlen revizori hivatalban működő revizorokat — a revizorok csak mintegy mellékesen foglalkoztak a revízióval és cenzúrával, hiszen fő hivatásuk: az akadémiai professzorság, illetve gimnáziumi igazgatóság, meglehetősen lefoglalta őket. Jegyzőkönyvet legtöbbször nem vezettek rendesen, a rendeleteket, katalógusokat nem őrizték meg, s így személyi változáskor az új revizor nem tájékozódhatott megfelelően feladatai felől. A cenzúraszervezet átalakítása I. Ferenc halála után, az 1830-as évek végén, meg is történt, de a magyar kancellária és a helytartótanács tervezetei alapján, s így inkább a magyar nemesi felfogásnak, mint a bécsi kormány elgondolásának megfelelő módon. Az előzetes tárgyalások után 1838-ban értesítette a helytartótanácsot az uralkodó az átszervezés ügyében hozott döntéséről. Eszerint ,,centrale censorum collegium" állíttatik fel Budán, amely egyesítve lesz a helytartótanács tanulmányi bizottságával és a helytartótanács alá lesz rendelve. A collegiumnak 5 ,,előadó-ülnöke" (assessor referens) lesz, akik közül a 3 idősebb évi 1500, a 2 fiatalabb évi 1200 forint fizetést kap. Rajtuk kívül egy titkárt (600 forint fizetéssel), egy írnokot (350 forint fizetéssel) és egy futárt fognak alkalmazni. A helytartótanács mellett eddig működött revizori hivatal tagjai közül továbbra is megmaradnak a görögkatolikus, román—szerb nem egyelő A helytartótanácsi levéltár 225