Felhő Ibolya: A helytartótanácsi levéltár (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 3. Budapest, 1961)
ELSŐ RÉSZ A magyar királyi helytartótanács (consilium regium locumtenentiale Hungaricum) iratai
földiek tilos könyveit pedig visszautazásukig letétben tartják. Megbízható, tanult férfiak azonban engedélyt kaphatnak a helytartótanácstól néhány tiltott könyv behozatalára, de írásbeli nyilatkozatot kell adniuk arról, hogy másokkal nem ismertetik meg ezeket. A helytartótanácsnak ilyen engedélykérés esetén meg kell hallgatnia a budai revizori hivatal véleményét, hogy a szóban forgó tilos könyvek nem tartalmaznak-e veszélyes erkölcs-, vallases államellenes elveket, s ha az nem ismeri eléggé a kérdéses könyvet, vagy kétsége van, a helytartótanács tegyen felterjesztést az uralkodóhoz. Kéthavonként jelentse a helytartótanács az uralkodónak, hogy kinek és milyen tiltott könyv behozatalára adott engedélyt. A helytartótanácsnak az engedélyezett könyvek jegyzékeit — amelyeket kéthetenként megkap Bécsből — ki kell nyomatnia s a revizorok útján a könyvkereskedőkhöz is el kell juttatnia. A könyvkereskedők csak az e jegyzékekben szereplő könyvekkel kereskedhetnek; ha ezekben nem szereplő könyveket akarnak vásárolni — akár bent az országban is — ezek címeit be kell mutatniuk a revizoroknak, csak az ő engedélyükkel vehetik meg. A tiltott könyvek katalógusait nem nyomtatják ki, azokat csak a revizorok kapják meg kézzel írt példányokban. A könyvkereskedőkkel szándékosan nem közlik ezeket, nehogy csempészúton próbálják meg behozni a tilos könyveket. A királyi rendeleteket megszegő könyvkereskedőket első alkalommal a tilos könyvek elkobzása mellett csupán törvényhatóságilag büntetik meg (ez a.büntetés dorgálásban áll), másodszor boltjuk bezárásával és a kereskedéstől való eltiltással. (Ez utóbbi azonban egészen ritka eset volt.) Könyv-vizitáciökat csak külön felsőbb parancsra végeztek, egy-egy utólagosan eltiltott könyv példányainak elkobzására. A nyomdák tekintetében is véget akar vetni a rendelet az eddigi liberalitásnak; kimondja, hogy csak olyan nyomda működhet, amelynek engedélye, királyi privilégiuma van, a magánnyomdáknak meg kell szűnniük. A helytartótanácsnak minden nyomdatulajdonostól igazolást kell kérnie az engedélyről; akinek privilégiuma nincs és nyomdáját nem szünteti meg, az ellen fiskális pert indítanak, a nyomda elkobzása mellett. A nyomda bezárása fenyegeti azokat a privilégiummal rendelkező nyomdászokat is, akik cenzúra nélkül veszélyes könyveket nyomnak ki. A kötelespéldányok beküldése most már nem a törvényhatóságok feladata. A nyomdászok kötelesek a műhelyükben készült minden nyomtatványból 3 példányt, (ill. 1802-től 4-et) átadni a revizornak. A revizorok negyedévenként küldik meg a körzetükben megjelent munkák kötelespéldányait a kerületi főigazgatónak, az pedig továbbítja a helytartótanácshoz. A kötelespéldányokból a harmadikat a pesti egyetem könyvtára, a negyediket pedig a Széchényi Könyvtár kapja. Két példányt a helytartótanács felküld Bécsbe; illetve 1800-tól kezdve előbb átteszi őket a revizori hivatalhoz felülvizsgálásra, az jelentésben számol be a vizsgálat eredményéről s csak ezután küldi fel a könyveket a helytartótanács az uralkodónak. (Ha a helytartótanács a revizori hivatal esetleges kifogásait jogosaknak találja, elrendeli az eset kivizsgálását és az illető revizor megintését, vagy állasától való elmozdítását.) Az uralkodóhoz felterjesztett könyvek a gyakorlatban a magyar kancelláriából az udvari cenzúrahivatalhoz kerültek, amely ismét átvizsgálta őket. Ha valamelyik szerinte nem lett volna átengedhető, felelősségre vonták azt a revizort, aki kinyomatását engedélyezte. (Ez azonban ritkán fordult elő.)
