Dóka Klára: Levéltári ismeretek : Oktatási segédanyag a segédlevéltáros tanfolyamok hallgatói részére I. rész (Levéltári módszertani és oktatási füzetek 9. 2002)

II. KORMÁNYZATTÖRTÉNET

Egyházi igazgatás Magyarországon a reformkorban A hazai egyháztörténet periodizációja a 19. században meglehetősen eltér a politikai korszakhatároktól. Az egyháztörténeti irodalomban a 19. század első felét teljes egészében a jozefinista egyházpolitika korszakának szokták nevezni, vagyis II. Józsefnek a hazai történelmi egyházakkal kapcsolatos elképzelései és politikai alapelvei túlélték az uralkodót, és lényegében 1855-ig, a Vatikánnal megkötött konkordátumig érvényben maradtak, főleg a legnagyobb jelentőségű római katolikus egyházzal kapcsolatban. Éppen ezért, amikor a 19. század első felének egyházigazgatását tárgyaljuk, vizsgálódásunkat az 1780-as évektől egészen 1855-ig, bizonyos tekintetben pedig a kiegyezésig kell kiterjesztenünk. II. József közismert módon az egységes monarchia megteremtésére tett kísérletet, és ebben az egyházaknak igen fontos szerepet szánt. Egyik szándéka éppen az volt, hogy kiküszöbölje az egységes állam működését akadályozó felekezeti viszályokat, és ennek érdekében adta ki említett türelmi rendeletét 1781-ben, amely elsősorban a magyarországi protestantizmus életében jelentett korszakhatárt. Lényegében mindenütt engedélyezte a protestánsok szabad vallásgyakorlatát, a templomépítést és a közhivatal vállalását, immár a dekretális eskü letétele nélkül. II. József egyházpolitikájának fontos törekvése volt, hogy a birodalmi és ezen belül a magyar katolikus egyházat elzárja a Rómával való kapcsolatok elől. Megtiltotta a teológusok Rómában való tanulását. A szerzetesrendeket is eltiltotta a külföldi, elsősorban római rendi központokkal való kapcsolatoktól, és nem sokkal később megkezdte a rendházak felszámolását. Az uralkodó kezdetben csak a kontemplatív, szemlélődő rendek felszámolását határozta el, így törölte el például a hazai kamalduli remeterendet vagy az eredeti célja szempontjából már idejétmúlt rabváltó trinitáriusokat. A későbbi szakaszban azonban Magyarországon szinte minden férfirend a felszámolások áldozatául esett, így a szentmártonhegyi (pannonhalmi) bencések, vagy a jaszói premontreiek is. Magyar szempontból talán legfájdalmasabb volt az utolsó szakaszban a pálos rend kolostorainak feloszlatása, ami annál kevésbé volt érthető, mert a rend éppen a 18. század második felében fokozatosan oktató renddé vált, így az állam szempontjából is hasznos tevékenységet folytatott. Országosan mintegy 140 rendházat számolt fel az uralkodói akarat, ezeknek döntő többsége férfi kolostor volt, mindössze hat volt közülük női szerzethez tartozó. A katolikus egyháztörténetírás által kárhoztatott II. Józsefi egyházpolitika és egyházigazgatás, a többi érintett felekezet részéről ugyanakkor érthetően pozitív fogadtatásban része-