Kaszás Marianne: Céhek, ipartársulatok, ipartestületek iratai (Levéltári módszertani és oktatási füzetek 2. Budapest, 1996)

I. Szervtörténeti bevezetés

kívánt lenni az ipargyakorlás szabályozása terén, hogy azt nem kötötte semmiféle képesítéshez. Az új törvény mindjárt az első §-ában kimondta, hogy minden nagykorú vagy nagykorúnak nyilvánított egyén, nemre való tekintet nélkül, a törvény korlátai között bármely iparágat, ideértve a kereskedést is, bárhol szabadon gyakorolhat. A 84. § azt is megtiltotta, hogy bírói ítélettel vagy közigazgatási határozattal bárkit megfoszthassanak az iparűzés jogától. Ennek az lesz a következménye, hogy tömegesen fognak iparűzésbe olyan személyek, akik azt soha nem tanulták; ennek „eredménye" a sok silány, rossz minőségű termék. A törvény által életrehívott ipartársulatoknak nincs semmiféle hatáskörük a szakképzés, illetve az áru minőségének az elbírálása tekintetében. A törvényalkotók szándéka minden bizonnyal a kézművesipar fellendítése volt a céhszervezet megszüntetésével, valamint a szakképesítéshez kötött ipargyakorlás eltörlésével és azzal, hogy biztosították az iparűzés teljes szabadságát. Az ipartörvény megalkotásával ezt a célt nem érték el, az inkább visszavetette a kézművesipar fejlődését, jóllehet arra még mindig elsődleges szerep hárult a lakosság ipari termékek iránti szükségletének ellátásában. 3. Az ipartestületek megalakulása, jogi szabályozásuk és működésük Az ipartestületek megalakulása és hatósági jogköre A kormány és a törvényhozás idejében meggyőződött első ipartörvényünk káros hatásairól, de a kézműiparosok és maga a közvélemény is változtatást sürgetett; így 1884-ben sor került a második ipartörvény megalkotására. Az 1884. évi XVII. te, mint törvényalkotás nemcsak messze fölülmúlta az első ipartörvényt, hanem számos intézkedésével biztosította a kézművesipar újbóli szervezkedését is, ezáltal lehetővé tette a fennmaradását és fejlődési lehetőségét. E törvény időállóságát az a tény mutatja legjobban, hogy intézkedéseinek java része orv félszázad múlva is érvényben volt. Az 1884. évi ipartörvény szintén kimondta a szabad ipargyakorlást, de 4. §-a szerint azokban az esetekben, ha az iparűző által „gyakorolni szándékolt iparág oly mesterség, mely kézműves természeténél fogva rendszerint csak hosszabb gyakorlás útján sajátítható el, tanoncbizonyítványát be kell mutatnia és igazolnia, hogy a tanoncviszony megszűnése után szakbavágó műhelyben vagy gyárban szakbavágó munkával legalább két évig foglalkozott". Ugyanakkor a törvény 5. §-a felhatalmazta a földművelés-, ipar- és kereskedelmi minisztert, hogy rendelettel állapítsa meg azokat a mesterségeket, melyek űzéséhez a szakképzettség igazolása mindenképpen szükséges. A miniszteri rendelet körülbelül 50 mesterséget nyilvánított szakképesítéshez kötött iparnak, ez a szám az évek során azután folyamatosan gyarapodik, az 1922. évi XII. tc. már 76 képesítéshez kötött mesterséget sorol fel. Ezzel az intézkedéssel a második ipartörvény visszatért a céhkorszakbeli képesítés elvéhez. Ugyanakkor ez az ipartörvény sem követelte meg mereven a szakképesítést, mivel 6. §-ában kimondta, hogy aki nem rendelkezik tanoncbizonyítvánnyal, de 21. életévét betöltötte, és három év szakmába vágó, gyárban vagy műhelyben teljesített gyakorlatot tud igazolni, képesítéshez kötött ipar űzésére jogosító iparigazolványt kaphat. Sőt a 8. § szerint képesítéshez kötött ipar szakképzett nagykorú vagy nagykorúnak nyilvánított üzletvezető által is űzhető.