Petrikné Vámos Ida: A magyar településhálózat területszervezési változásai 1945 és 1990 között : Adattár (Levéltári módszertani és oktatási füzetek 1 Budapest, 1996)
Bevezetés
1950. március 16-ával lépett életbe az 5.201/1 l/D-1/1950. (JH. 12.) BM számon, és az előzőekben megfogalmazott körben szabályozta az első ütemből kimaradt területeket. A megyék közigazgatási területrendezésének eredményeképpen 19 megyét hoztak létre, továbbá az addig használt „vármegye" elnevezés helyett a „megye" kifejezést tették hivatalossá. Beér János véleménye szerint a rendelet megalkotásánál alapvető követelmény volt, hogy a tervgazdálkodás érdekei ezáltal is megfelelően érvényesüljenek, és ennek érdekében kellett néhány megyeszékhelyet is áthelyezni/ 5 ^ A megyeszékhely áthelyezések azonban az esetek egy részénél nemcsak gazdasági vagy földrajzi okokra vezethetők vissza: néhány megyeszékhely esetében ezek erősen politikai indíttatásúak voltak. Például Komárom megye székhelyét a „klerikális" Esztergomból Tatabányára, vagy Nógrád megye székhelyét a „kispolgári" Balassagyarmatról Salgótarjánba helyezték át. A megyehatárok rendezésével csaknem egyidőben alkotta meg az Országgyűlés az 1949. évi XXVI. törvényt, amely Budapest új igazgatási-területi határát állapította meg. A törvény már a preambulumában nyíltan vállalta a döntés politikai indítékait A nagytőkések és földbirtokosok népellenes államhatalma több évtizeden keresztül gátolta a Budapesttel szomszédos - főleg munkáslakta - településeknek a fővárossal történő egyesülését... ezzel is akadályozni törekedett az ország központjában, a főváros önkormányzatában a munkásosztály politikai befolyásának az érvényesülését."^ Az országgyűlési döntés eredményeként 1950. január 1 -jei hatállyal Pest-Püis-Solt-Kiskun vármegyéből hét várost és 16 nagyközséget csatoltak a fővároshoz, így Dunaharaszti község kivételével az egész központi járás egyesült Budapesttel. A törvény elfogadását követően jelent meg a 4.349/1949. (XII. 20.) MT sz. rendelet, amely a főváros új kerületi beosztását szabályozta, s az újonnan kialakított Nagy-Budapesten a régi 14 kerület helyett 22 kerületet hozott létre. A megyei és fővárosi reformot követően került sor az alacsonyabb igazgatási-területi egységek átszervezésére. Az új hatalom számára fontos volt, hogy a bizonyos településtípusokon élő lakosságot szervezetileg integrálja az új, kialakítandó igazgatási struktúrába. Ilyen volt - különösen - a Nagy-Alföldön élő agrárlakosság nagy hányada, amely különleges települési és szervezeti formában élt, az ún. „tanyás alföldi mezővárosokban". Ez azt jelentette, hogy a városi magon kívül egy kiterjedt tanyarendszerben élő agrárlakosságot is igazgattak ezek a városok. Az üyen tanyás települések átrendezésére hozta létre a Kormány a 630/1949. (1.22.) Korm. rendelettel a „Tanyai Tanácsot". A Tanyai Tanács feladatai közé tartozott az új tanyaközpontok kijelölése (236 tanyaközpontot jelölt ki a Tanács működése alatt). A Tanyai Tanács döntéseinek a sikeres végrehajtását segítette az 1300/1949. (U. 12.) Korm. sz. rendelet, amely megtütotta az építkezéseket olyan külterületi részeken, ahol ez a központok kialakításának szempontjaival nem esett egybe. A tanyaközpontok létrehozását követően a 3.690/1949. Korm. sz. rendelet felhatalmazta a belügyminisztert, hogy egyes lakott helyeket közérdekből vagy hivatalból önálló községgé szervezzen. A felhatalmazás kiterjedt a községi határrészek átcsatolására is. A Tanyai Tanács működését Beér János már 1962-ben úgy értékelte, hogy „...tevékenységében általában eltúlzottan érvényesültek az új községek alakítására irányuló törekvések... egyes tanyaközpontok kijelölését a későbbi tapasztalatok nem igazolták", a hibák okát azonban abban látta, hogy: „... az operatív teendők megkezdése előtt elvileg tisztázni kellett volna, vajon a szocialista fejlődés és különösen a mezőgazdaság szocialista átalakítása során müyen nagyságrendű és jellegű településhálózat létrehozása látszik célszerűnek."^ Ezzel szemben a Tanács működésének alapvető hibája nem az volt, hogy az előzőekben ismertetett politikai célok érdekében nem eléggé átgondoltan hozta meg döntéseit, hanem az, hogy ezeknek a települési képződményeknek a szerves fejlődését politikai megfontolásból megállította. 1950 májusában fogadta el az Országgyűlés ,A helyi tanácsokról" szóló 1950. évi I. törvényt (az „Első tanácstörvény"), amely nemcsak az önkormányzati-igazgatási szisztémát változtatta meg gyökeresen, hanem hatással volt a területszervezésre is. Ezt igazolja az a május és szeptember között alkotott számos jogszabály, amelyek területszervezési kérdésekről rendelkeztek, és az új tanácsrendszer kiépítését, valamint szervezetének leginkább megfelelő igazgatásiterületi egységek kialakítása t voltak hivatottak előkészíteni. A törvény a tanácsok központi irányítását a Minisztertanács jogkörébe utalta, majd ezt a jogosítványt a Minisztertanács átmenetileg a belügyminiszterre ruházta át, aki a feladatot a Helyi Tanácsok Főosztálya útján látta el. 1950. június 15-ével a 143/1950. (V. 18.) MT sz. rendelet értelmében létrejöttek a megyei tanácsok és a fővárosban a Budapesti Városi Tanács. A rendelet megszüntette a törvényhatósági jogú városok kiemelt státusát, a megyei városokkal azonos jogállásúaknak nyilvánította azokat. Ez azt jelentette, hogy - a törvény által kiemelt Budapesti Városi Tanácson kívül - egyetlen más várost sem vont ki a rendelet a megyei tanácsok alól. A városi, a járási és a budapesti kerületi tanácsok megalakulása előtt rendezni kívánták a járások területi beosztását, a székhelyváltozásokat, valamint azt, hogy mely városok kerüljenek ki a járások hatásköréből. Erről az 1950. június l-jével hatályba lépett 144/1950. (V. 20.) MT. sz. rendelet intézkedett. A rendelet 16 járást szüntetett meg, hat újat hozott létre; mintegy 100 községet csatoltak át másik járásba; az eddig közigazgatásilag városokhoz beosztott közel 20 - főleg alföldi - község a járások irányítása alá került, végül rendelkezett a jogszabály arról is, hogy a járásokat a székhely-település neve szerint kell elnevezni.
