Sárközi Zoltán: Kisebb érdekképviseleti fondok : Repertórium (Levéltári leltárak 87. Budapest, 1988)

Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (Z213)

tettek ki. Ezeken kívül évente mintegy 100 millió koronás összegben közszállításokra adtak ki megrendeléseket. Mindezeket a hazai ipar számára kérték, azon belül pedig kifejezetten a magán-iparnak. így jött létre 1907-ben a közszállítási szabályzat, mely valóban a hazai iparnak biztosította nemcsak az állami közmunkákban való részvétel jogát, hanem a közhatósági és a közforgalmi vállalati beszerzéseket is kizárólagosan hazai iparcikkekből engedélyezte. Ugyancsak e harc eredményeképpen jelent meg az 1907. évi HJ. tc, az iparfejlesztésről szóló új törvény. A Szövetség kérte, hogy ne csak egyes iparágak, hanem indokolt esetben minden vállalat részesülhessen állami kedvezményben. Az 1907. évi HJ. tc. végül fő vonásaiban megegyezett a gyáriparosok indítványaival. Az iparfejlesztés eredményeként 1913ban a tervezett évi 634 millió aranykoronás termelési többlet helyett a magyarországi gyáripar kereken egymilliárdot kitevő többlettermelést ért el. Bár a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége a munkáltatók érdekeit védelmező szerv volt, saját jól felfogott érdekében nem zárkózott el a munkásság mérsékelt, a tőkések érdekével összeegyeztethető jogainak tiszteletben tartása elől. Jól mutatják ezt a századfordulón tömegessé vált kivándorlással kapcsolatos állásfoglalásai. Mikor *z éppen csak iparosodó országból a szakmunkások is Amerikába mentek, rögvest összehívták a Szövetség 1907. évi híres ankétját. Ennek eredményeképpen javasolták a népiskolázás ingyenessé tételét, a parasztnép földéhségének csillapítását, a munkásságnak olcsó élelmiszerekkel való ellátását, végül az ország fokozott iparosítását, így azután 1909-ben Széli Kálmán kivándorlási törvénye helyett egy modernebb törvény látott napvilágot. A munkásságot közvetlenül érintette az 1907. évi XX. tc. életbe léptetése, mellyel összefüggésben a Szövetség „liberális" elveinek megfelelően önként vállalt bizonyos terheket. Ez volt a munkások baleseti és betegségi biztosításának általánossá tételéről szóló törvény, melyet a századforduló viszonyainak ismeretében kell értékelnünk. A Szövetség küzdelmei kiterjedtek az adófizetés területére is. Hegedűs Lóránd, az akkori ügyvezető igazgató nagy harcban vívta ki a Wekerle-féle adóreform révén a mezőgazdasággal való egyenrangúságot. Ugyanígy közbenjárt a GYOSZ a malomipar őrlési forgalmáért, az ásványolajipar, a gépipar, a papíripar stb. ügyeiben. Különösen élessé váltak azonban az összeütközések Ausztria és Magyarország viszonylatában. Id. Chorin Ferenc, a Szövetség első elnöke legszemélyesebb feladatának tartotta, hogy a delegációk elé kerülő beszerzési kimutatásokat kielemezze, a tévedéseket és az egyenlőtlen elbánások egyedi eseteit kiderítse. E folytonos vetélkedés felkeltette a magyar nagyiparos körök érdeklődését a hadiszállításokba és megrendelésekbe való fokozottabb bekapcsolódás iránt. A közös hadsereg számára a magyar ipar a mindenkori kvóta szerint bonyolította le a maga szállításait. 1907-ig 34,2%-ot, utána 36,2%-ot, de a közös hadügyminisztérium illetékesei ezekbe a magyarországi ipari nyersanyag beszerzéseket is beleszámították. Amikor azonban a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége pl. a hazánk területén felállítandó ágyúgyár megvalósítását szorgalmazta, olyan végzetes útra lépett, mely a kettős Monarchián belüli rivalizálást alárendelte a Monarchia háborús célkitűzései teljes mértékben való támogatásának. így történhetett meg, hogy a magyar gyáripar az I. világháború egész ideje alatt szinte teljes termelését a központi hatalmak erőfeszítéseinek szolgálatába állította. Hozzájárultak ehhez a Bécsen kívül 1915 óta Budapesten is felállított anyaggazdálkodási központok, melyeknek munkáját egyenesen a Szövetség irányította. A hadiszállítókat azonban gyorsan utolérte a végzet. Kihívták maguk ellen a nyomorgó néptömegek ellenszenvét, minek következtében az elvesztett világháborút befejező forradalmakkal végzetesen szembe kerültek. A forradalmi idők tőkeellenes agitációját és intézkedéseit a román királyi hadsereg megszállása követte. Ez utóbbi ellen már volt némi védekezési lehetőség. A Szövetség az Antant-misszióknál tiltakozott a fosztogatások ellen. Innen kezdve azonban már csak egyetlen út maradt számára: az ellenforradalomhoz való csatlakozás. Az 1920-ban aláírt Trianoni békeszerződés szűk határok közé szorította Magyarországot. A Szövetség az új körülmények közt messzemenő valóságérzékről tett tanúságot. A békedelgáció számára kidolgozott memorandumában ugyan először maga is tiltakozott a békeszerződés igazságtalanságai ellen, de rögtön utána:, A másik emlékirat a magyar termelés nyersanyagszükségletének az elszakított területekről való biztosításáról szólott." Az 1922. évi genuai konferencia számára készített brosúrában is emlegette a Szövetség a békeszerződés igazságtalanságait, de az ugyanez évben aláírt magyarcsehszlovák államközi szerződéssel megnyílt az elszakított területekkel való gazdasági együttműködés útja. Ezt pedig a hazai tőkés vállalatok igyekeztek messzemenően kihasználni. Példa rá a Rimamurány-Salgótar jani Vasmű Rt., mely ekkor tudta először megindítani ózdi kohóinak termelését, a Felvidéken maradt saját vasérctelepei nyersanyag készletének zavartalan átszállítása révén. A kormányzat ugyanakkor behozatali és kiviteli tilalmakkal védekezett a külföldi készáruk nemkívánatos importja ellen. Eközben a Szövetség a Magyar Vámpolitikai Központtal karöltve kidolgozott egy új magyar vámtarifa-tervezetet, mely 1923-ban már készen állott. Ennek alapján az autonóm magyar vámtarifa 1925. január 1-én életbe léphetett. Ez tette lehetővé — többek közt — a dollárkölcsönök felhasználásával a magyar ipar — azon belül elsősorban a könnyűipar — fejlődését, valóságos második virágzását. A vámtarifa megfelelő mederbe terelte a külkereskedelmet, melyet egyébként az egyes európai országokkal kétoldalú szerződések szabályoztak, miközben az árucserét évről-évre megállapított kontingensek keretei közt bonyolították le. A Szövetség az iparosításnak kedvező vámtarifát befelé az agráriusok ellen, kifelé pedig Morrison angol közgazdásszal szemben védelmezte meg. 1929-ig ez a rendszer komoly eredményeket tudott felmutatni. A Trianon utáni első évtizedben a népességnövekedés 51 %-át az ipar vette fel, míg a jóval kedvezőtlenebb helyzetben lévő mezőgazdaság csak 6.5%-nak tudott kenyeret biztosítani. Az ipari termelés majd három milliárd pengőre tehető értéknövekedést hozott. A stabilizáció után, az 1924-ben alapított Magyar Nemzeti Rank Rt-n kívül Ipari Jelzálog Intézet kezdte meg működését, a Szövetség pedig életre hívta a Magyar Munkaadók Központját. Az előrehaladás betetőzését jelentette az a pillanat, amikor az 1928. évi XIII. tc. rendelkezése értelmében a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének két megbízott tagja a nagyipar képviseletében megjelent az újjászervezett Felsőházban. Ez volt az első eset Magyarországon, hogy nem hivatalos intézmény közjogi funkciót kapott. Egyben Budapest főváros közgyűlésébe is két törvényhatósági tagot küldtek. Nemzetközi síkon is történt előrelépés. A genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatal munkájába bekapcsolódott dr. Knob Sándor, a Szövetség korabeli ügyvezető igazgatója, mint a magyar delegáció tagja a munkaadók részéről. Időközben sor került mérsékelt munkásvédelmi intézkedésekre is. Az Országos Társadalombiztosító Intézet az 1927. évi XXI. tc, és az 1928. évi XL. tc. alapján államosította a betegségi- és baleset-biztosítást, illetőleg az öregségi- és