Buzási János: Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Bécs : A Birodalmi Levéltárak magyar vonatkozású iratai I. kötet : A Birodalmi Udvari Tanács és a Birodalmi Udvari Kancellária levéltára 1. rész (Levéltári leltárak 76. Budapest, 1979)

BEVEZETÉS

és a birodalmi ügyek fokozatos elkülönítése. De még az is jó időbe telt, amíg a kancelláriában külön osztrák osztály alakult. Az elkülönülés folyamata 1620-ban fejeződött be, amikor II. Ferdinánd létrehozta a birodalmi kancelláriától szervezetileg teljesen független osztrák udvari kancelláriát. A birodalmi ügyek testületi intézésének csíráit a császári udvarnál már a korai évszázadokban is megtalálhatjuk. Az uralkodók a legfontosabb ügyekben rendszeresen kikérték bizalmas alattvalóik (tanácsosaik) véleményét, és elvárták tőlük, hogy állandóan az udvarnál tartózkodjanak, de a tanácsosokból zárt testület kialakítása csak I. Miksa uralkodása idején következett be, amikor a császár a XV. század utolsó évtizedében létrehozta a birodalmi udvari tanácsot. Ennek a testületnek a császár azt a szerepet szánta, hogy a birodalom alattvalóinak polgári vagy büntetőperes ügyeiben a császár személyét képviselje, nevében határozatokat, ítéleteket hozzon. A tanács ezenkívül politikai és adományozási ügyekkel is foglalkozott. Esetenként már I. Miksa idején is előfordult, hogy a császár a nagyobb horderejű, elsősorban politikai ügyeket tanácsosainak szűkebb körével tárgyalta meg. A későbbiek folyamán a bizalmasabb tanácsosokból önálló testület, a titkos tanács jött létre. Ezzel a politikai ügyek végleg kikerültek a birodalmi udvari tanács hatásköréből, amely egyre inkább kizárólag bírói fórummá vált. Ami a birodalmi ügyek érdemi elintézését illeti, erről elég nehéz röviden általános érvényű összefoglalást adni. A birodalmi alattvalók jogszolgáltatással kapcsolatos beadványait és egyéb, polgári vagy büntetőperes ügyeket (judicialia) a birodalmi udvari tanácsban tárgyalták meg, és a tanács határozatát (Gutachten) jóváhagyás végett a császár elé terjesztették. Egyes időszakokban a tanácsra volt bízva, hogy döntéséhez szükségesnek tartja-e az uralkodó jóváhagyását. A császárnak mint a birodalom legfőbb hűbérurának adományozási jogával kapcsolatos ügyeket (gratialia, feudalia) vagy a birodalmi udvari tanácsban, vagy a titkos tanácsban tárgyalták meg és hoztak róluk határozatot, vagy a birodalmi kancellária élén álló birodalmi alkancellár közvetlenül terjesztette a császár elé döntésre, vagy pedig az alkancellár saját belátása szerint készítette el az elintézést és nyújtotta be a császárnak jóváhagyásra (aláírásra). A kül- és belpolitikai ügyeket a titkos tanácsban, később a titkos konferencián tárgyalták meg és döntötték el. Meg kell jegyezni, hogy a császárok mindig fenntartották maguknak azt a jogot, hogy a testületi határozattól eltérő vagy azzal éppenséggel homlokegyenest ellenkező döntést hozzanak. Az ügyek formális elintézése, bármelyik testületben vagy testületen kívül született a határozat, a kancellária feladata volt. Ez annyit jelent, hogy minden császári kiadvány az ügy valamelyik fázisában, de legkésőbb az aláírás és a megpecsételés szakaszában, átment a kancellárián. Különleges esetekben egyébként a birodalmi udvari tanács is közreműködött a kiadványok keletkezésében. Ez alatt azokat az eseteket kell érteni, amikor nemcsak a tanács döntését jegyezték fel a beadványon vagy az ülésjegyzőkönyvben, hanem magát az elintézéstervezetet is a tanácsban fogalmazták meg. A fogalmazó rendszerint a kancellária latin vagy német expedíciójának titkára volt, aki a tanács minden ülésén résztvett. A titkár feladata a tanácsulési jegyzőkönyv vezetése és a határozat, illetve a vonatkozó kiadvány megfogalmazása volt. Egy idő után a titkárok tehermentesítésére a két expedícióból egy-egy koncipistát bíztak meg ezzel a feladattal. Ezek a XVII. század elejétől kezdve hivatalosan birodalmi udvari tanácsi titkár címet viseltek. A tanácsban megfogalmazott kiadványtervezetet olykor átküldték a titkos tanácshoz, amely azt felülvizsgálta és jóváhagyta vagy módosította, és csak ezután került a kiadvány letisztázás, aláírás és megpecsételés végett a kancelláriához. A központi kormányszervek hatáskörének és ügyvitelének ebből a szükségszerűen leegyszerűsített vázlatából is kitűnik, hogy a kancelláriának kettős funkciója volt: egyrészt szűkebb értelemben kancellária, ahol a császári kiadványok megfogalmazása, letisztázása és expediálása folyt, másrészt azonban, a kancellár (alkancellár) személyén keresztül, tényleges ügyintéző szerv. De némi magyarázatot nyer az is, hogy a három voltaképpen különálló udvari kormányszerv fondjait miért nem lehet mégsem mindenütt következetesen szétválasztani. Noha úgy tetszik, hogy a birodalmi udvari tanácsnak, eltekintve az említett udvari tanácsi titkároktól, nem volt önálló ügyviteli szervezete, ezen az alapon azért mégsem lehet a tanács működése során keletkezett iratanyagot a birodalmi kancellária fonójába tartozónak, vagy fordítva, a kancellária működése során keletkezett iratanyagot a birodalmi udvari tanács fondjába tartozónak tekinteni, csak azért, mert ez részben a birodalmi udvari tanács működésének köszönheti létrejöttét. Felmerülhet a kérdés, miért vannak a birodalmi levéltárak Bécsben. A birodalomnak ugyanis nem volt alkotmányban kijelölt állandó fővárosa, következésképpen Bécs sem volt az. A birodalmat legtöbbször a mindenkori császár tartományának székhelyéről - Zsigmond idején gyakran éppen Budáról — kormányozták, a Habsburg-házból származó császárok esetében azonban leginkább Bécsből. Bécs volt a császári udvar székhelye abban az időpontban is, amikor II. Ferenc letette a császári koronát, és ezzel a régi német-római birodalom jogilag is megszűnt létezni. Ha a birodalmat ez időpontig hosszú évszázadokon át Bécsből kormányozták, ha a központi császári kormányszervek gyakran elválaszthatatlanul összefonódva a tartományi kormányszervekkel — itt működtek, ha itt alakult ki szervesen a birodalmi udvari tanács és a birodalmi udvari kancellária hatalmas terjedelmű levéltára, akkor kézenfekvő, hogy ennek a levéltárnak végső őrzési helye sem lehet másutt mint Bécsben.