Székely Vera: A központi államigazgatás tisztségviselői a dualizmus korában 3. rész : Magyar Királyi Pénzügyminisztérium (Forrástudományi segédletek 1. Budapest, 1985)

BEVEZETÉS

A miniszteri és pénzügyi fogalmazói státusok - néha többször is - váltakoztak ugyanazon tisztviselői pálya során. Az okok elemzésérc e Bevezetésben nincs mód, csupán két szempontra utalunk: a központi szolgálatra a területi pénzügyigazgatóságtól berendelt (pénzügyi) tisztviselők állandósított (miniszteri) státusa, amelynek oka bonyolult létszám és előléptetési kérdés volt. A másik ok (feltételezésünk szerint) ugyancsak az előléptetésektől függött, nevezetesen attól, hogy hol volt lehetőség valakit (esetleg éppen nyugdíjba vonulása előtt) a szamárlétrán feljebb léptetni. A számvevőségi csoportok ill. osztályok vezetői majdnem kivétel nélkül pénzügyi főtanácsosok és tanácsosok voltak, tehát ugyancsak a pénzügyi fogalmazói karhoz számítottak. Közülük nem egy került a Számvevőségtől valamely miniszteri ügyosztályra, hogy esetleg néhány év múlva újra a Számvevőségen találkozzunk a nevükkel. A miniszteri és pénzügyi fogalmazói kart az egyre növekvő számú és egyre több ismerettel bíró szaktisztviselők egészítették ki. A személyi állomány létszámát ugyancsak táblázatban ismertetjük a következő bontásban: miniszteri fogalmazói kar, pénzügyi fogalmazói kar, szakigazgatási (jövedéki, adó, vám, erdészeti, bányászati, műszaki) tisztviselők, i s végül a segédhivatali kezelők és a számvevőség tisztviselői. 1869-ben a minisztériumi apparátus már 399 főből állt, feltehetően még az előző korszakból átvett országos pénzügyigazgatási tisztviselők nagy számából adódóan. Ezt néhány évig visszaesés (leépítési kísérletek) követik, majd Tisza Kálmán kormányzatának másfél évtizede alatt újabb létszámemelkedések és csökkentések váltják egymást. 1890-től állandó létszámemelkedést tapasztalunk, az első világháborút megelőző évekig. 1914-től a létszám újra csökken, azonban ez olyan kismérvű, hogy inkább stagnálásnak tekinthető. Ha az összlétszámon belül az arányokat vizsgáljuk: 1869-ben a miniszteri fogalmazói kar is kiugróan magas létszámú, ezt követően azonban állandóan csökken 1892-ig (nagyjából a Tisza korszak végéig), majd kismértékben újra emelkedik, az 1869-es létszámot azonban az 1910-es évekig már nem haladja meg. A pénzügyi fogalmazói kar és a szakigazgatási tisztviselők száma az egész korszakban alacsony, ami azzal a már említett problémával függ össze, hogy a minisztériumi szolgálatra való berendelés lehetőségével nem szívesen éltek, mert az előbb-utóbb a minisztériumi státusban való véglegesítéshez, tehát létszámélekedéshez vezetett. Csak a szakigazgatási tisztviselők száma 1908-tól ill. 1911-től kiugróan magas, ezt az Állami vasgyárak és az Állami szénbányák központi igazgatósága tisztivselőinek pénzügyminisztériumi státusa magyarázza. A segédhivatali létszám nagyon csekély ingadozásokkal állandó képet mutat, jellemző, hogy az 1869 és az 1918. évi létszám között az eltérés csupán 2 fő. A Számvevőség létszáma végig emelkedő tendenciát mutat: a fogalmazói kar és a szakigazgatási tisztviselők létszámának két-háromszorosát, a 90-es években már több mint négyszeresét teszi ki, s ez az arány csak fokozatosan csökken bár a fogalmazói kar létszámának az egész korszakban több mint a kétszerese. Ez a számszaki bürokrácia részben a múlt maradványa lehetett, mert a Számvevőség hatáskörébe csak a Pénzügyminisztérium számvizsgálata tartozott beleértve az állami (adó és jövedéki) bevételek és hitelügyletek számszaki vizsgálatát is. Ha a szolgálati idő arányait vizsgáljuk, általában meglepően kevés a minisztériumban eltöltött évek száma. A fogalmazói kar (beleértve a szakigazgatási tisztviselőket is) összlétszámának több mint kétharmada 10 évet sem töltött el a Pénzügyminisztériumban, s ezen belül a tisztviselők majdnem 50%-ának még 5 év szolgálati ideje sem volt. 20—25% körül volt a 10, és valamivel 5% fölött a 20 év szolgálati évvel bírók száma, míg 30 évig, vagy ennél hosszabb ideig csupán 1%-uk volt a Pénzügyminisztériumban. Miként a sorozat előző köteteinél itt is említést kell tenni a közzététel módjáról, a családnevek ortográfiájáról és néhány tipográfiai jelzésről. A múlt század végén a családnevek írása elég bizonytalan volt: az egyes nevek kb. 25%-a különböző változatokban fordult elő. Talán csak akkor következetes az ortográfia, ha egy családnevet nem lehetett két- vagy többféleképpen írni. Gyakori az olyan értelemzavaró elírás, vagy kettős keresztnevek nem mindig következetes használata, amikor egy személyt már csak a hivatali beosztása alapján lehet azonosítani. Emellett rengeteg a sajtóhiba:nemegyszer kétféleképpen szedtek egyazon nevet a Tiszti címtár ugyanazon kötetében. Az idegen származású neveket hol eredeti helyesírással, hol fonetikusan írták, vagy egynémely keresztnevet archaikus formában használtak egy ideig. (Bélik Radó - majd Rudolf, Rácz Gerasin — majd Gerő). Az eredeti ortográfia általában fennmaradt, s csak nagy ritkán módosult magyarosabb alakokra. Az igen nagyszámú idegen eredetű (jobbára német, s valamivel kevesebb szláv) családnév ellenére névmagyarosítással csak elvétve találkozunk, amely esetekben zárójelben közöljük a régi nevet is. Minden esetben jelöljük a főrendi címeket, a nemesi előneveket csak akkor, ha azonos nevű családok megkülönböztetése céljából szükséges.