Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)

VI. A pénzgazdálkodás átszervezése a nagybankok és a nagyipar államosítása után

letes ismertetést adni. Kétségtelen azonban, hogy legfőbb szerepük az imperializmusnak ebben a periódusában már nem az volt többé, hogy fizetéseket közvetítsenek, egyszerű pénzműveleteket bonyolítsanak le, hanem az, hogy a kizárólagos bankári megállapodások, az érdekkörbevonás és az érdekeltség megszerzésének ragadozó eszközeivel az ipari és merkantil tőkét is minél nagyobb mértékben befolyásuk alá vonják. Így adódott az, hogy Magyarországon, ahol ez a folyamat elsősorban az első világháború alatt és után zajlott le, 1910-ben a nagybankoknak még csak összesen 84 kereskedelmi és ipari vállalatuk volt, addig 1924-ben ez a szám már 891-re emelkedett. A bankok vezetői, a kiszolgált miniszterek voltak az ország valóságos urai, akik az egész magyar ipari és kereskedelmi forgótőke több mint 50%-a fölött is rendelkeztek. Az a látszólagos függetlenség és emelkedett szempont, amivel a Magyar Nemzeti Bank akkori urai a magyar hitelpolitikát irányították, csak fügefalevél volt a tényleges kizsákmányoláson. A Magyar Nemzeti Bank úgy táncolt, ahogy a bankvezérek fütyültek és ennek jeléül ott is voltak a Nemzeti Bank főtanácsában. Hogy mennyire csak a fügefalevél volt a fontos, arra egyetlen példát elég felhozni. A háború alatt a háború költségeire az állam kincstárjegyeket bocsátott ki. A kapitalizmus írott és íratlan törvényei szerint a Nemzeti Banknak, nehogy közvetlen hitelt nyújtson az államkincstárnak, nem volt szabad átvenni és leszámítolni bankjegyekre ezeket a kincstárjegyeket. Ez a magasabb pénzpolitikai és jogi csalafintaság azonban csak kifogás volt, hogy a finánctőke a maga sápját le tudja szedni. A nagybankok mindössze egy aláírást adtak és ezért l-l 1/4% kamatmarge-ben részesültek. Az összeget így a Nemzeti Bank formailag a nagybankok részére adta és ezt adták azután tovább az államkincstárnak. Miután az így kibocsátott kincstárjegyek összege több milliárdra rúgott, a bankok évi néhány tucat millió pengőt vágtak zsebre a Nemzeti Bank segítségével anélkül, hogy egy fillérnyi tőkét is rendelkezésre bocsátottak volna, vagy anélkül, hogy ezekért a hitelekért utóbb bármilyen formában helytállottak volna. De sok tekintetben hasonló volt a helyzet az állami érdekeltségű szövetkezetek, a Futura és társainak a hitelei terén, amelyek részére a Nemzeti Bank a nagybankok zsíróján keresztül bocsátotta rendelkezésre a szükséges tőkéket. Itt tetejében az államkincstár garanciát vállalt a bankokkal szemben, mégis több százalékos kamatmarge-ot vágtak zsebre a bankok. Az ilyen hitelszervezet, az ilyen Nemzeti Bank, természetesen nem felelhetett meg a népi demokrácia és a szocialista építés gazdasági követelményeinek. Ennek következtében történt meg az egész bankrendszer ismeretes átszervezése, amely a kizárólag profitra beállított bankok működését fokozatosan felszámolja és a Nemzeti Bankot a forgótőkehitelek központi és egyedülálló bankjává tette. Nem egészen egy évvel azután, hogy Rákosi Mátyás a bankállamosítás kérdését felvetette, 1948. év januárjában, a fordulat évében, a bankállamosítás be is következett és a népi demokrácia visszavonhatatlan gazdasági győzelme során megkezdődött a kapitalista bankszervezet lebontása és a tervgazdálkodást szolgáló szocialista bankszervezet felépítése. Ennek gazdasági ösztözője az 1948. év tavaszán végrehajtott ipari államosítás volt, ami nemzetgazdaságunk szerkezetének alapvető megváltozását vonta maga után.