Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)
Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez 1945-1949
elvi ellentétek jegyében. Ezek többnyire a folyamatban résztvevő szervezetek konfliktusaként jelennek meg. A hitelpolitika szabályozásában a döntésre jogosult szervek (Tárcaközi Hitelvéleményező Bizottság, Gazdasági Főtanács, továbbá a döntéselőkészítésben főszerepet játszó Pénzügyminisztérium és GF Titkárság) az egyes vállalatok konkrét hiteligényeiben is egyedi, központi döntésekre törekszenek. A bankok viszont a hitelezési gyakorlat korábbi módszerei, köztük az adósok bonitásának, likviditásána'k, a hitelek megfelelő fedezetének szem előtt tartásával igyekeznek a hitelezési gyakorlatot folytatni. Ennek során az állam közvetlen és közvetett kötelezettségeinek a hiteligényekben is kifejezésre jutó részei politikai viták kereszttüzébe is kerültek. Az államosított, illetve állami kezelésben lévő vállalatok (MÁSZ, NIK stb.) pénzügyi egyensúlyhiánya (veszteséges gazdálkodása), továbbá a nemzetközi, elsősorban a jóvátételi kötelezettségek miatt kielégítendő hitelek súlya és szerepe kidomborodnak. A tőkés tulajdonú vállalatok egy részének forintrontó, a stabilizáció eredményeit is veszélyeztető magatartására is sok esetben fény derült. Az államháztartás tervezettnél nagyobb deficitje, a bankjegyplafon túllépése és más inflációsnak minősített jelenségek okainak megítélésénél a politikai - és a stabilizáció sikeréért valóban aggódó tömegek hangulatával is számoló - érvek az egyébként szükséges és lehetséges pénzpolitikai intézkedésekről gyakran elterelték a figyelmet. A hitelkihelyezések forrását - minthogy a bankrendszer a forint korszakot minimális saját eszközökkel kezdte és a betétek állománya csak lassan nőtt túlnyomórészt a Magyar Nemzeti Bank refinanszírozása útján elégítették ki. A pénzszűke hatására a gazdálkodó szervek és az állampolgárok tartalékai, elsősorban az infláció alatt valutába és aranyba feketetett értékek forintosítása álltak a vállalati gazdálkodás és a bankok „saját eszközből" folyósítható hitelei forrásául rendelkezésre. Lassan indult meg a saját pénzforrások bővülése, részben a megtakarításoknak az adott feltételek közt eleve korlátozott lehetőségei, részben a vállalati és a banktőke helyzetértékelése miatti óvatosság és tartózkodás következtében. Az 1946. évi hitelmegszigorító intézkedések közül az MNB-nek a hitelt igénylő vállalatok pénzügyi helyzetére vonatkozó aggályait felsoroló átirata és a jóvátételi előlegek bankhitellé alakításáról intézkedő irat jellemző. A bank a GF-határozatok keretein belül törekszik az emissziós politika és a vállalati hitelképesség megítélésének kritériumai közti ellentmondásokra irányítani a figyelmet. Az inflációs hitelek „hagyatékaként" merül fel az adósok által elvállalt valorizációs kikötések érvényesítése, annak nehézségeivel együtt. A Nemzeti Bank a pénzügyminisztertől átállítási hitelek kibocsátását szorgalmazza. Megállapítja, hogy a váltóhitelek megfelelő minőségét garantáló aláírások, tehát a váltókötelezettek vagy legalábbis azok egy részének feltétlen fizetőképessége nem biztosítottak és ily módon a Bank leszámítolása tevékenységéhez a Pénzügyminisztérium kincstári készfizetői kezességét igényli. Ez a - látszólag - formális kérdés valójában a központi meggondolások alapján kialakított hiteldöntések és az üzleti bankok által kihelyezett hitelek minősége, illetve visszafizetésük biztonsága terén kialakult ellentmondásra utal.
