Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)

III. A forintstabilizáció előkészítése és megvalósítása

milliót vonnánk el, csak 2100, vagyis a békében rendelkezésre álló jövede­lemnek 58%-a. Súlyosan téved a tervezet szerzője akkor, amikor a költségvetés deficitjét nem számítja bele a nemzeti jövedelem közcélra elvont hányadába, hanem azt állítja, hogy 900 millió az egész elvonás, ebből 670 millió az államé és 220 millió marad a többi közületnek. A valóságban a deficitjét akár külső, akár belső kölcsönből, akár pedig bankjegynyomás útján fedezik, pontosan ugyanolyan jószágelvonó hatást fejt ki a közületek érdekében, mint a köz­kiadások bármi más tétele. Ilyenformán tehát a 900 millióból 790 az államé és csak 110 maradna a közületeknek, amely ilyen arányban nyilván nem volna elég, mivel az államon kívüli közületek kiadásait Magyarországon az állami kiadásoknak 25%-ára lelhet becsülni. Ilyenformán tehát a 900 millió sem lenne elég, hanem 1100 millió kellene. Reális számítás mellett a 3 milliárdban megjelölhető nemzeti jövedelem közcélokra elvonható hányadát 1/6-ában, vagyis 500 millióban állapítjuk meg. Ebből 400 millió lehetne az állami kiadás és 100 millió a többi közletek ki­adása. A tervezet II. részében a továbbiakban adott indokolás, amely szerint a fel­vett fedezeti lehetőségeken túl még fel nem vett tartalékok is vannak, a fen­tiek alapján nem állja meg a helyét, mert hiszen a fentiekben a nemzeti jöve­delemnek közcélra felhasználható hányadát globálisan becsültük fel, tekintet nélkül arra, hogy a köz ezt a jövedelemrészt miképpen ragadja meg. Ilyen­formán tehát tartalékul csak a külföldről jövő segítségek (10 millió dolláros hitel, UNRA-segély, bélyegmúzeum értékesítése, jóvátétel csökkentése) jöhet­nek tekintetbe, viszont figyelmen kívül hagyandó a vagyonadó és a föld vétel­árhátralékok, mert hiszen ezeknek a jószágelvonó hatását is már kalkuláltuk a fenti globális adatban. A vagyonadóra történő utalás azonban egyébként is helytelen. Vagyonadót háromféleképpen lehet fizetni: a) jövedelemből, b) inflációból, c) azáltal, hogy egyes vagyonrészeket természetben engednek át az állam­nak. Ha a vagyonadót jövedelemből fizetjük, ami normális gazdasági helyzet mellett a szokásos, akkor nem számolhatunk vele tartalékként, mert ezt a bevételi lehetőséget a fenti globális számban már amúgy is kalkuláltuk. Az infláció útján történő vagyonadófizetés (vagyis az a helyzet, amikor pl. valaki kölcsönt vesz fel a házára és ebből fizeti a vagyonadót) természetesen nem jöhet tekintetbe, mert nem volna értelme. A vagyontárgyaknak az állam ré­szére természetben történő átengedése pedig a magángazdaságokat szegényí­tené, ami egyéb adózási képességüket csökkentené, vagyis szintén értelmetlen megoldás volna. Tulajdonképpen csak az árukészletek dézsmájáról lehetne szó, ami nem megvetendő azért, mert árutartalékhoz juttatná az államot, ez azonban szintén nem addicionális elvonási lehetőség, mert vagy állami célra használtatnának fel ezek az áruk és akkor értékük már benne foglaltatik a fenti globálisan elvonható hányadban, vagy pedig az állam forgalomba hozza azokat, amikor viszont nem történt elvonás.

Next

/
Oldalképek
Tartalom