Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)
Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez 1945-1949
stb.) 9 és a Budapest polgármestere által még február 21-én kibocsátott 50 millió pengős élelmezési kölcsön után az iparindítási kölcsön volt az első jelentős, az iparvállalatok széles körét közvetlenül érintő akció. A hitelélet megindulásával több elvi jelentőségű probléma éleződik ki. Az MNB, amelynek alapszabályait megalakulásakor törvényben erősítették meg (1924. évi V. törvénycikk), hagyományos jegybanki feladat- és hatáskörrel jött létre. Alapszabályainak egyik fontos része volt az a rendelkezés, hogy a bank a kormánynak semmiféle hitelt nem folyósíthat, illetve ilyen hiteligények kielégítését teljes mértékben arany, deviza vagy meghatározott minőségű értékpapír fedezethez kell kötnie. E rendelkezésekből a háborúra készülődés időszakában, 1938-ban - az alapszabály-módosítással - némi enyhítést ért el a kormányzat. Ezek a lehetőségek'azonban távolról sem voltak elegendőek az újrainduló termelés és áruforgalom, ezen belül pedig a jóvátételi és más nemzetközi kötelezettségek teljesítésével kapcsolatos pénzigény kielégítésére. A korábbi években már ismételten alkalmazott, a bankok és vállalatok által jegyzett kincstárjegyek kibocsátása és jegybanki leszámítolása útján oldották illetve kerülték - meg ezt a problémát. Egy másik fontos kérdés volt a hiteligények elbírálásának szervezeti és tartalmi szabályozása. A hitelt igénylő vállalatok és más gazdálkodó szervek a gyorsan erősödő infláció körülményei közt egyre növekvő pénzigényeket támasztottak bankjaikkal szemben. A bankok kezdetben egyáltalán nem, a későbbiekben is csak az igényekhez képest szerény mértékben rendelkeztek saját pénzforrásokkal. Így a vállalati hiteligények nagy része refinanszírozási, illetve váltóleszámítolási igényként a Nemzeti Banknál gyűlt össze. A hiteligények kielégítésének fő rendező elve az újrakezdéstől fogva az volt, hogy meghatározott célú (rendeltetésű) hitelszükségletet, tehát elsősorban a jóvátételre szóló termelés hiteligényét, a mezőgazdasági és élelmiszeripari termelés és felvásárlás hitelszükségletét elégítsék ki. Ezt ún. akcióhitelek keretében valósították meg. Ily módon azonban a hitelnyújtás és hitelbírálat „klaszszikus" pénzintézeti szempontjai - az adós bonitása, likviditása, rentabilitása és a hitel megfelelő fedezete - szükségképpen háttérbe szorultak. Az egyes hiteligények elbírálásánál viszont a központi szervek szerepe érvényesült. Ezt a jogot az Iparügyi Minisztérium, az Újjáépítési Minisztérium és más központi szervek kívánták maguknak fenntartani, illetve a Pénzügyminisztériummal és a Magyar Nemzeti Bankkal együtt gyakorolni. 1945 nyarán már kialakult az ilyen központi hitelbírálat, melynek szervezeti formája (hármas bizottság, hatos bizottság, GAHE stb.) sűrűn változott. A lényeg azonban az volt, hogy az üzleti bankok hatásköre és felelőssége a hitelbírálatnál lényegesen csökkent, a Nemzeti Bank pedig mint a visszleszámítolás központi szerve és a hitelbíráló testületek egyik tagja a közvetlen hitelnyújtó szerepére és felelősségvállalására is kényszerült. A másfél milliárd pengős keretben induló újjáépítési iparindítási hitelakció első fejleményei hatásköri - a kormányszervek egymásközti és a bankkal folytatott - viták formájában jelentkeznek. Valójában a követendő gazdaságpolitika, a hitelek felhasználásainak módja, az egyes gazdasági érdekcsoportok szempontjából jelentősek és a koalíciós pártok politikai nézetkülönbségeit
