Dr. Tallós György: Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 9. Budapest, 1989)
II. A pengőinfláció időszakából
A közelmúlt eseményei következtében mind gyakoribb az a megállapítás, illetőleg mind sűrűbben hangzik el az a kívánság, hogy a Tanács legutóbbi, kamatmaximumot megállapító, határozata felülvizsgálatra szorul. Az ez idő szerint is érvényben lévő tanácsi határozat értelmében 6,5% a bírói úton érvényesíthető kamat legmacrasabb mértéke. Kétségtelen, hogy a 6,5% mindaddig, amíg nem valorizálható kölcsönről van szó, rendkívül alacsony kamat-tétel. Ennek következtében az élet már túl is tette magát ezen a 6,5%-os megkötöttségen és annak ellenére, hogy a kamatkorlátozó rendelkezés alól csupán a bejegyzett kereskedőknek kölcsönös kereskedelmi ügyleteiből eredő követelések vannak kivéve, új kölcsönök esetében, sőt régi kölcsönök prolongációjánál is magasabb kamatláb érvényesül. Volt olyan vidéki Nemzeti Bizottság is, mely a Tanács által annak idején kimondott kamatozást mint időszerűt hatályon kívül helyezte és a helyett saját belátása szerint magasabb kamatmaximumokat állapított meg. A kamat-maximum kérdése szoros kapcsolatban van a Nemzeti Bank visszleszámítolási kamatlábával. Értesüléseink szerint a visszleszámítolási kamatláb megváltoztatásának napirendre kerülésével számolni lehet. Ha azonban erre magasabb szempontokból bármely oknál fogva nem is kerülne sor, a bíróilag érvényesíthető kamat legmagasabb mértékének felemelése a megváltozott körülmények között feltétlenül indokoltnak és időszerűnek látszik. Szükség lehet tehát az Országos Hitelügyi Tanács összehívására. Az idézett 5610/1931. M.E. számú, illetőleg a részben módosító 5721/1931. M.E. számú rendeletek értelmében a Tanács tagjai a következők: 1. a minisztérium által kiküldött hitelügyi szakember, 2. a Magyar Nemzeti Bank elnöke, 3. a Pénzintézeti Központ elnöke, 4. a TÉBE két kiküldötte, 5. az Országos Mezőgazdasági és Budapesti Kereskedelmi- és Ipari Kamarák egy-egy kiküldötte. A Tanács tagjainak fentiek szerinti összetétele megítélésünk szerint az Országos Gazdasági Tanács életrehívásával módosításra szorul. Kívánatos lenne egyrészt az, hogy a Gazdasági Tanács megfelelő képviselethez jusson a Hitelügyi Tanácsban, másrészt azonban az is, hogy a Hitelügyi Tanács eddigi, a hiteléleti elem irányító szerepét biztosító összetétele lényeges változást ne szenvedjen. Ezt olyan módon tartanok megoldhatónak, hogy a két kamara képviselői helyett a jövőben az Országos Gazdasági Tanács kiküldöttei nyerjenek a Hitelügyi Tanácsban képviseletet. Javasolnék ezért az alaprendeletnek oly értelmű megváltoztatását, hogy az Országos Gazdasági Tanács egy mezőgazdasági, egy kereskedelmi és egy ipari szakembert küldhessen ki a Hitelügyi Tanácsba. Kifejezetten ipari szakember nem volt eddig a Tanácsban. Az alaprendelet kiadásakor ugyanis még nem volt az ipar és kereskedelem érdekeinek képviselete úgy szétválasztva mint ma. Akkor még nem volt külön iparügyi minisztérium és így külön ipari és külön kereskedelmi szakember kiküldésére nem is gondolt a jogalkotó.
