Gönyei Antal: Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 8. Budapest, 1988)

I. KEZDEMÉNYEZÉSEK A SOKOLDALÚ KULTURÁLIS KAPCSOLATOK KIALAKÍTÁSÁRA ÉS A MAGYAR KULTÚRA NEMZETKÖZI MEGISMERTETÉSÉRE

a szemfüles szerző végeztet. Az igazi magyar műveket, azokat, amelyeket idegenek kezében szeretnénk látni, csak vérbeli költők ültethetik át. Gondolni kéne rá, hogy ezeket a költőket pályájuk elején, hajlékony és igénytelen ifjúságukban egy életre megnyerjük a magyar irodalomnak. Eluard húsz éves korában Adyt fordított. Egy új ifjú Eluard-t egy évre Sárospatakra, Tihanyba, Egerbe, Gödöllőre s Szegedre lehetne kiküldeni azzal az egy kikötéssel, hogy vigye a magyar tudást legalább a szövegértésig. (A beszéd fölösleges. Babits nem tudott olaszul „csevegni".) Ma még mindig ott tartunk, hogy a magyar szöveget vagy szóról szóra, ütemről ütemre, dallamról dallamra, agyába s fülébe kell vésni az idegen költőnek, ezt tette például Hubay Miklós Prudhommeaux-val a József Attila versek s Ruzicska Pál Sirisgallival az Illyés versek fordítása közben, vagy nyersfordítást kell csináltatni, amit az idegen írók magyar ismeret és érdeklődés nélkül, találomra s magas tiszteletdíjért átsimítanak. Itt tartottunk tíz, itt húsz év előtt. Elég szégyen. A külföldi költők (pontosabban fordítójelöltek) állandó kiválasztására Illyés Gyulát javaslom, aki Itáliában a római magyar akadémia igazgatójával, Franciaországban Sauvageot professzorral s a magyar intézet igazgatójával dolgozhatna együtt. 11. A francia nyomdaművészet, színjátszás, filmművészet és múzeumrendezés ma is páratlan, csak ma páratlan igazán! Ezekben a vonatkozásokban lehet tőlük a legtöbbet tanulni. Irodalmuk nem olyan tündöklő, mint húsz év előtt, nagy festőik túl vannak a hetvenen, a sír szélén állnak. Szorgalmazni kéne a francia kormánynál, hogy a körútra küldött francia színtársulatok Budapestet is érintsék. Süllyedő színjátszásunk nagyon rászorul Jouvet és Barrault leckéjére, balkanizált színházi állapotainknak francia oltás kéne. Tudomásom szerint a francia kormány kérésére Barrault külföldi útra készül. Jouvet két évig játszott egyfolytában a két amerikai földrészen, óriási gyakorlata van az idegen nézők előtt. Minthogy „szakembereink" megjavulásáról úgyis letehetünk, hívjuk meg legalább a sokkal jobb sorsra érdemes magyar nézőknek Jacques Prévért költőt, szövegírót és Marcel Carnét, az Amerikából megtért filmrendezőt, a fiatalok közül pedig a most emelkedő René Clément-t, hogy mondják el: miképp formálták át a franciák ostoba adópolitikájuk ellenére ezt a szórakoztató ipart (álomgyárat, hogy Duhamel szavával éljek) önálló nemzeti művészetté. Párizs ma ismét a világ első múzeumvárosa, a legnagyobb tárlatrendezője. Mindig van egy-két kiállítás, ahová az egész világ elzarándokol: ma a középkori szőttesek, holnap az üvegfestmények, ma Van Gogh és Maillol, holnap az olasz tájképek, az osztrák s a portugál műkincsek. Nem csoda, ha a franciáknak óriási gyakorlatuk van már a rendezésben, a tárgyi csoportosítás, műtörténeti áttekintés s a műtárgyak térszerű elhelyezése egyaránt tökéletes. Javaslom, hívjuk meg előadásra René Huyghet, a Louvre képtár igazgatóját, s André Chamsont, a Petit Palais igazgatóját. Mindketten írónak is kiválók: Chamson a régi francia képek megmentése körül is nagy szerepet játszott. A francia írók, művészek, tudósok, előadók állandóan forognak Bécs, Prága és