Gönyei Antal: Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 8. Budapest, 1988)
KÖLCSÖNÖS (BILATERÁLIS) KULTURÁLIS KAPCSOLATAINK EURÓPA ORSZÁGAIVAL ÉS MÁS ORSZÁGOKKAL
Az előzőleg már Firenzében és Rómában bemutatott anyag (Szőnyi, Egry, Márffy festményei, Ferenczy Béni szobrai) elhelyezésére a Biennálé vezetősége az általa rendbehozott, üresen álló román pavillont bocsátotta rendelkezésünkre. Anyagunk a három, felsővilágításos, szép teremben kitűnően érvényesült, sokkal jobban, mint akár a firenzei palazzo Strozziban, vagy a római modern Galleriában, és általában mondható, hogy a velencei Biennálénál jobban rendezett, a műveket jobban repzentáló és a képek akasztása szempontjából tökéletesebb kiállítást még nem láttam és alig képzelhetek el. A magyar anyag méltó bemutatásában nagy segítségünkre volt Pallucchini Rodolfo, a Biennálé adminisztratív főtitkára. Dicséretet és köszönetet érdemel Ruzicska Pál milánói lektorunk, akinek figyelme minden legapróbb részletre is kiterjedt, és aki példának okáért éjszakai órákat is töltött a kiállítási katalógus nyomdájában, nehogy még a magyar nevek ékezeteiben is hiba essék. Mind az olasz, mind a nemzetközi tényezők igen hálásan és nagy elismeréssel vették résztvételünket. Különösen értékelték, hogy a francia impresszionisták kiállításához Szépművészeti Múzeumunk három mesterművét kölcsönadta, amelyek közül Pissarro „Pont Neuf"-je és Manet „L'amata di Baudelaire"-je nemcsak művészi kvalitásai, hanem művészettörténeti szempontból is az impresszionista kiállítás legértékesebb képei közé tartoznak. Az egyik velencei lap felemlítette, hogy Pallucchini öröme nem ismert határt, amikor a pesti ládák megérkeztek és én magam kénytelen voltam velencei tartózkodásomat egy nappal meghosszabbítani, hogy részt vegyek a nagy francia fogadáson, amelyre külön azért is meghívtak, hogy köszönetet mondjanak a magyar kormány különös figyelméért. A német pavilonban elhelyezett impresszionista gyűjtemény mellett a kiállítás nevezetességei közé tartozik két Picasso-terem, az első Olaszországban bemutatott ilyennemű kollekció, az angol pavilonban szereplő 50 Turner kép, a magát világpolgárnak mondó, tehát a nemzeti pavilonokon kívül külön teremben szereplő Kokoschka gyűjtemény és végül a 136 műből álló, a görög pavilonban bemutatott Peggy Guggenheim-féle ultramodern gyűjtemény. Guggenheimné milliomos amerikai műgyűjtő, aki Velencében palotát akar vásárolni gyűjteményének elhelyezésére, a Biennálénak külön szenzációja. Nincs az a látogató, aki kíváncsiságból meg ne nézné gyűjteményét és 100 közül 99 fejcsóválva vagy nevetve jön onnan ki. Mivel pedig kijövetelkor el kell hogy menjen a magyar pavilon nyitott kapuja előtt és abban egy pihenésre alkalmas díványt lát olyan képek előtt, amelyeken egy női figura valóban nő, és fa a fa és egy folyó folyó, Guggenheimné akaratlanul is hozzájárul a magyar kiállítás sűrű látogatottságához és kétségtelen, hogy a nagyközönség a magyar művészeknél megnyugtatást és szerenitást lát és talál. Ezzel szemben a kiállítás zsűrije az örökifjú Lionello Venturi olasz műkritikus diktatórikus parancsa alapján „éljen a szürrealizmus" jelige alatt a három külföldi és három olasz nagydíjat kimondottan a szélsőségesen modern művészeknek ítélte oda, akiket a mai divat hol szürrealistáknak, hol neokubistáknak, hol pedig talán leghelyesebben experimentalistáknak keresztel el. így a külföldi festői nagydíjat a francia Bracque, a szobrászatét az angol Henry Moore, a grafikáét pedig a vityebszki születésű, Amerikában élő Marc Chagall nyerték el.
