Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)
Tájékoztató a dokumentumkötet használatához
esetekben viszont az önmagukban keveset mondó szövegek együttesen adják meg a forrásértéket és az ügy súlyát. Ilyen pl. a 19/A-O sz. dokumentum, amelynél az ügy súlya a sok azonos tárgyú beadványból együttesen világlik ki igazán. Ezért ennek az iratanyagnak a közlésénél egy, ez ideig nem alkalmazott formát is felhasználtunk: az iratok egy részét ún. regeszta formában közöljük, azaz röviden elmondjuk az iratban található legfontosabb adatokat, továbbá az ugyanezen tárgyú iratok egy másik csoportjának csak a leló'helyét soroljuk fel, jelezve azt, hogy ugyanabban a tárgyban még számos irat keletkezett, ezeknek közlésére azonban nincs lehetőségünk. Az iratok szövegének visszaadásánál a nyilvánvalóan elírásból, gépelési hibából vagy másolásból eredő apró hibákat kijavítottuk. Meghagytuk viszont a közölt szövegek eredeti - s gyakorta következetlen - írásmódját. Ez, megítélésünk szerint, jellemző volt arra az időszakra, amikor az ország előtt álló hatalmas építőmunka feladatai közepette még nem alakultak ki szilárd szabályok pl. az új létesítmények, intézmények stb. írásmódjára vonatkozóan. Szemléletesen bizonyítják ezt a mellékletünkben közölt GF határozatok, amelyekben pl. a „nemzeti vállalat" megjelölésére négyféle formát használtak. Hasonlóképpen bizonytalanul használta az egykorú helyesírás az új kereskedelmi cégek rövidített nevét: hol csupa nagybetűvel (ahogyan a mai akadémiai helyesírási szabály előírja), hol csak nagy kezdőbetűvel. Hasonló a helyzet a jogszabályok rövidítésének Írásmódjánál. A közölt iratokban gyakran történik hivatkozás jogszabályokra. Ezeknek írásmódja azonban akkoriban különbözött a maitól. A hivatalokban általában a Magyar Közlöny hivatalos írásmódját követték, azonban ez sem volt mindig következetes. (Pl. a minisztertanácsi határozat rövidítése egyszer „mth" alakban fordul elő, máskor „Mt hat." alakban stb.) így nem lehet csodálkozni azon, hogy a hatósági iratok írásmódja sem egyforma. Különösen szembeötlő ez ott, ahol valamely társadalmi szerv vagy magánszemély az irat szerzője. Ezt a sokféleséget nem igazítottuk hozzá a mai helyesírás szabályaihoz, ez utóbbit viszont alkalmaztuk a bevezetésben, a magyarázatokban és a jegyzetekben. Kivétel azonban itt is előfordul: a már említett mellékletek, amelyek egykorú szövegeket tartalmaznak, az egykorú írásmód szerint kerültek közlésre. Az aláírást illetően, mint eddigi köteteinknél, most is azt az eljárást alkalmaztuk, hogy az eredeti aláírást, mint a szöveg részét, minden esetben közöljük. Előfordul azonban - főleg az egyszerű másolatoknál -, hogy a szerző (készítő) nevét rágépelték ugyan az iratra, azonban azon sem eredeti aláírás, sem kézjegy nem szerepel. Ilyenkor a közlésre került irat fajtájának és lelőhelyének megjelölése után odaírtuk, hogy „aláírás nélkül". Olyan esetben, ha a kézzel írt aláírást nem sikerült megfejteni (az aláírót azonosítani), „olvashatatlan aláírás" megjelölést használtunk. A közölt iratok fajtájának meghatározásánál azokat a megjelöléseket alkalmaztuk, amelyeket sorozatunk korábbi köteteinél is használtak a szerkesztők. „Tisztázat"-nak nevezzük azokat a forrásanyagokat, amelyek valamely címzetthez (hatósághoz, hivatalhoz stb.) beérkeztek. Ugyancsak a tisztázat megjelölést használtuk az olyan, testületi ülésen hozott határozatokra is, amelyek a szerv ügyvitelében a hitelességet meghatározó alaki jegyekkel el vannak látva, s amelyeket valamely címzettnek kiadtak.
