Szinkovich Márta: Dokumentumok a magyar belkereskedelem történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 4. Budapest. 1981)

Bevezető

a forintért aranyat vehet" - írták a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Minisztériumba küldött beadványukban. (Lásd a 40/A sz. dok.) Ez azonban túlzás volt a stabilizáció kezdeti hónapjaiban. 1946 ó'szén a parasztság kereslete a mezőgazdasági szerszámokon és eszközökön kívül elsősorban a textíliák, főleg a megszokott ruházati cikkek (flanell, karton, általában a pamutáru) iránt nőtt meg. Másrészről viszont a nagymértékben lerongyolódott bérből és fizetésből élő városiak is, néhány hónap múlva, egyre inkább a ruházati és lábbeli szükségleteiket szerették volna kielégíteni. A textilipari termelés azonban nem tudott lépést tartani a kereslettel. A megnövekedett pénzmennyiség felszívta a piacra kerülő árumennyiséget, a mérleg a kínálat oldaláról a keresletére billent, megjelent a spekuláció, megkezdődött az áruk felvásárlása. A textiláruk elosztása terén 1946-ban az a rendszer alakult ki, hogy a gyárak a vásárlási igazolvánnyal rendelkező kereskedők közül listára vették azokat, akiket áruellátásban kívántak részesíteni. Ezeket a listákat a Budapesti Kereskedelmi Kamarában összeülő bizottság ellenőrizte. A bizottság tagjai voltak a Belkereskedelmi Igazgatóság és a KOKSZ kiküldöttei is. A textiláruhiányra, illetőleg az elosztással kapcsolatos panaszokra való tekintettel a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Minisztérium 1946 végén azt tervezte, hogy a kamarai döntések felülbírálására egy fellebbviteli bizottságot szervez. (Lásd a 47. sz. dok.) A bizottság megszervezésére azonban már nem került sor. A textiláruk gyártásának, felosztásának és forgalomba hozatalának irányítását teljes intézkedési joggal a Gazdasági Főtanács vonta magához. Felállították a GF Textilnagybizottságát, bevonva ebbe a szervbe a PM és a GF közös kiküldöttjét, valamint az Anyag- és Árhivatal képviselőjét. (Lásd az 51. sz. dok.) A Textilnagybizottságon kívül egy rendkívüli Textiltanácsot is szerveztek. Ennek tagjai a Minisztertanács képviselője, a pénzügy-, a kereskedelem- és szövetkezetügyi, az iparügyi miniszter, valamint a Gazdasági Főtanács főtitkára volt. A Gazdasági Főtanács ezzel az intézkedéssel kivette a textiláru-ellátást (elosztást) a gyárosok kezéből, és új rendszer alapján a kereskedők által teljesített adófizetésre alapozta. A textiláru forgalmazása korábban a gyárakkal összefonódott textilnagykereskedelemnek óriási hasznot jelentett. A Gazdasági Főtanács rendelkezése megváltoztatta a kis- és nagykereskedelemnek, valamint a szövetkezeteknek az elosztásban való részesedését a nagykereskedők rovására. Továbbá gazdaságilag és politikailag is nagy fontossága volt annak az előírásnak, amely kötelezte a Nemzetközi Textilipari és Textilkereskedelmi Rt.-t, hogy a kvótális elosztást megelőzően, a gyári termelésből juttatott 20% készárut autókaravánokon azonnal vidékre szállítsa. Ez lehetővé tette, hogy az 1946 november—decemberében legyártásra előirányzott mintegy 5 millió méter textília jelentős része azonnal a paraszti lakosság részére kerüljön értékesítésre. A lakossági textilellátásban mutatkozó nehézségek miatt a Gazdasági Főtanács valamilyen pont vagy utalványrendszer bevezetésének gondolatával foglalkozott, s felkérte a kereskedelemügyi tárcát ennek kidolgozására. Később azonban Vas Zoltán elvetette ezt a megoldást, abból a megfontolásból kiindulva, hogy „a jegyrendszer