Káposztás István: Dokumentumok a magyar mezőgazdaság történetéből, 1945–1948 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 2. Budapest, 1977)
I. A MEZŐGAZDASÁG ÁLTALÁNOS HELYZETE
A berzencei szaporító gazdaság, évente a környéken kiosztott rozsvetőmagon felül, 150 820 vagon 3 78 kg fajsúlyú szelektált rozsot adott át idegen megyék részére, s több mint 100 vagon burgonyavetőmagot. Jelenleg az összes rozs széthordva, közellátásra belőle nem kerül, Berzencén is hiány lesz kenyérben, nincs egy kiló burgonya, mert a nemesítetteket étkezésre széthordták, jó része pedig ott rothadt el felhasználatlanul a prizmában, még annyi fáradságot sem vettek, hogy legalább ebből ültettek volna a fajták megmentése végett, mikor a kitenyésztett nyári rózsaburgonyájuk, mint leggyengébb az elmúlt évben is, 126 q-t termett kat. holdanként. A községi termelési bizottságok elsősorban a nagy tételben levő gabonakészleteket veszik igénybe, a nemesített fajtákra való tekintet nélkül, az orosz katonaság élelmezésére. Kötelességemnek tartom, hogy ezt jelentsem, s ezek után felmerült a kétség, hogy ilyen mentalitások mellett hogyan lesz keresztülvihető az, hogy kenyerünk, textilünk, dohányunk, cukrunk, olajunk, aprómagunk legyen, s valaha olyan állatállományunk, mint amilyen volt. S amikor béke lesz, megjelennek a márkás gabonák a világpiacon, mi mit fogunk kezdeni a fajtátlan, rossz fajsúlyú, gyomos, silány gabonáinkkal. Szomorú jelenség, de kortünet, hogy a szántóvetők jó része azt hangoztatja, csak annyit vetek, amennyi nekem elég, aki nem vet, az vesszen éhen. Véleményem szerint sokat javítana a jövő évi közellátás helyzetén egy most kiadandó rendelet, mely szerint a volt uradalmi táblákon az uradalom vetésforgójában szereplő terményt kellene termelnie a juttatottaknak, s akinek esetleg kenyérgabonaterület így nem jutna, a kenyérgabonás juttatott termeivényébői kellene kielégíteni. Mert lesz olyan eset, hogy a lóheretáblákat felszántják, abba az egyik búzát, a másik pedig majd tengerit fog vetni, a harmadik meg még egy évig meghagyja a lóherét kaszálónak, mert nem akarja vagy nem tudja felszántani. Láttam, hogy a földhözjuttatottak most kihordták a tavalyi trágyát, leszántották s utána elvetették bíborral. A répa és tengeri alá pedig már trágyájuk nem lesz. Lent, szóját, aprómagvakat pedig nem fog vetni önként egy sem. Trágya nincs, igaerő csekély, okszerű vetésforgó ismeretlen, így a föld egy-két év múlva elromlik úgy, hogy csak a vetőmagot adja vissza, s a megyei átlag 2 q-ra fog csökkenni, amit meg kell akadályozni. A jelek szerint az 1943/1944. évi őszi vetésterületnek (melynek 1944/45. év őszén csak 80%-a volt elvetve) ez idén nem kerül 50%-nál több elvetésre, ez pedig kb. 100—120 000 kat. hold őszi kalászos kiesését jelentené, ami katasztrófával fenyeget. A folyó év tavaszán kiadott alispáni rendelet értelmében — a homokos területek kivételével — a gazda kötelezve lett szántóterületének 2%-án cukorrépát termelni. A magot elvitték, de az igen sok helyen még ma is ott áll kiosztatlanul, egyszerűen nem vetették el, ahol meg elvetették, ott meg vagy későn, vagy egyáltalán nem egyelték meg. A vetésforgó betartását, illetve annak végrehajtását a községi termelési bizottságra hárítani javasolom, éspedig úgy, hogy az okszerű vetésforgó szem előtt tartásával minden község határa %-ban legyen köteles termelni az alábbi kulcs szerint:
