Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)
I. A SZÉNBÁNYÁK HELYZETE A FELSZABADULÁST KÖVETŐ IDŐSZAKBAN; A FELSZABADULÁSTÓL AZ ÁLLAMI KEZELÉSBEVÉTELIG
tyúk, tűzoltófelszerelések, biztonsági felszerelések stb., stb., élelemtári készletek, gyógyszerek stb. teljes elvesztése), végül pedig a bányák szállítási eszközeinek (vasút, kisvasút) megrongálódása, autók, teherautók, kocsik, lovak stb. elvesztése. A bányák munkássága és valamennyi alkalmazottja tudatában lévén annak a rendkívül fontos nemzetgazdasági feladatnak, amely a hazai szénbányászatra az ország újjáépítése tekintetében vár, a legnehezebb körülmények között is igyekezett a bányákat mieló'bb termeló'képes állapotba helyezni, és ez fokozatosan oly mértékben sikerült is, hogy az egyes bányák kapacitásuknak kisebb-nagyobb hányadáig már hetek óta szenet termelnek és ezt a széntermelést fokozatosan emelni igyekeznek. így pl. Tatabánya napi termelése 260—300 vagon között mozog, ami a normális kapacitásnak kb. 45—50%-át teszi ki, és talán hasonló az arány egykét súlyosabban sérült bányától eltekintve az ország többi szénbányáinál is. Megfelelő élelmezési viszonyok és anyagkészletek (bányafa, gépszíj, olaj, drótkötél, karbid, robbanóanyag stb.) esetén ez a termelés még fokozható volna, különösen az esetben, ha a fokozottabb termelés elszállítására szükséges vagonok is rendelkezésre állnának. Hogy a termelés fokozása mennyire létérdeke a gyáriparnak és a fogyasztóközönségnek, annak megvilágítására legyen szabad megemlítenünk azt, hogy a jelenlegi tatabányai termelésből napi 90 vagont a bánhidai centrálé, 45 vagont a MÁV, kb. 50—60 vagont saját kazántelepünk fogyaszt el, a szabadforgalom részébe tehát mindössze 50—60 vagon jut, amelyből elsősorban a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei szükséglete elégítendő ki. Amíg tehát a jelenlegi termelés nagyobb emelkedése be nem következik, sem az ipar, sem pedig a háztartások és központi fűtések jelentősebb mennyiségű szénhez nem juthatnának, mert csak a többlettermelésből juthatna erre a célra jelentősebb mennyiségű szén. Itt meg kell említenünk azt a körülményt, hogy a szénbányáknak az orosz parancsnokság alól történt felszabadítása csak képletes volt, mert pl. Tatabányán közvetlenül az ott levő katonai parancsnokság intézi továbbra is a szállítást, és dacára az iparügyi miniszter rendelkezési jogának, csakis az orosz parancsnok által engedélyezett címekre történhetik ma is a szállítás, úgyhogy képtelenek vagyunk az iparügyi miniszter által kiutalt szén mennyiségeket — egy-két vagontól eltekintve — útnak indítani, a fogyasztók, tehát néhány kivételtől eltekintve, hiába várják a kiutalt szén beérkezését. Az oroszok csak saját céljaikra és egyes nekik termelő üzemnek, illetve egyéb számukra kívánatos vevők részére engednek szállítani. Amíg tehát intézményesen ez a kérdés megoldva nincsen, kérdéses, hogy a. többlettermelésből forgalomba kerülhető szén oly fogyasztókhoz fog-e eljutni, amelyek ellátása a gazdasági élet érdekében van, avagy a többlettermelés folytán rendelkezésre álló mennyiségek nem fognak-e az oroszok által fenti módon igénybevétetni. Nagyjából, ez a magyar szénbányászat helyzete a háború utáni állapotban, amelyhez még a következő, bevezetésileg említett, nem közvetlenül háborús nehézségek járulnak.