Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)

I. A SZÉNBÁNYÁK HELYZETE A FELSZABADULÁST KÖVETŐ IDŐSZAKBAN; A FELSZABADULÁSTÓL AZ ÁLLAMI KEZELÉSBEVÉTELIG

A szén termelési költségeiben a munkabérek szerepe igen jelentős, 50—60% között van. Ebből következik, hogy a szénárak emelésére vonatkozó számítások sarkpontja az a ténykérdés, hogy a munkabérek milyen mértékben emelkedtek. Ebben a tekintetben volt éppen a legnagyobb bizonytalanság és az ellentétes bejelentések után, végül is csak május első napjaiban kaptam meg miniszter úr hivatali elődjétől azt az írásbeli közlést, hogy a munkabérek a felszabadulás előtti bruttó béreknek 180%-ával emeltettek. Az ármegállapításnál ezt a mértéket kellett figyelembe vennem. Ez a béremelés a korábbi árakhoz képest csupán kétszeres mértékű áremelést tett volna szükségessé. Később azonban kitűnt, hogy több bányavállalat a helyi Nemzeti Bizottságok vagy más hatóság rendelkezése folytán újabb drágasági pótlékokat is köteles volt fizetni. A széntermelés költségeinek másik része az anyagköltségekből, részben az általános költségekből tevődik össze. Itt a vállalatok szintén a 12-szeres árdrágulás kihatását kívánták érvényesíteni. A szénáraknál a legfontosabb kérdés a termelés mennyisége. Kétségtelen, hogy a háborús események folytán a vállalatok csak többé-kevésbé csökkent mértékű termelést folytathattak. Az érdekeltségi kalkulációban erre nézve mintegy 25—30%os csökkenést vettek alapul a normál évek termeléséhez képest. Ezt a csökkenést a magam részéről is elfogadtam és — az érdekeltségi kalkulációkkal csaknem egyezően — a régi árak 1,5-szöröse erejéig az új árakban számításba is vettem. Az elmondott számítások és előkészítő tárgyalások után alakult ki az az álláspont, hogy a szénárakat a felszabadulás előtti árak hatszorosában kell megállapítani. Ezt a mértéket — bár ilyen áremelést a tárgyalások során magasnak találtam — miniszter úr hivatali elődje is elfogadta és így került minisztertanácsi döntés alá. Az új szénárak közzététele után a vállalatok nyomban hangoztatták, hogy ezeket az árakat nem tartják kielégítőnek és aránytalanul csekély voltát azzal kívánták bizonyítani, hogy az így elérhető árbevételük nem fedezi még a kifizetett munkabéreket sem.

3 Mikor ennek a megdöbbentő közlésnek eredetét vizsgáltuk, kitűnt, hogy az egyes vállalatoknál valóban előfordult ilyen helyzetnek az a magyarázata, hogy tényleges termelésük nem az érdekeltek által is feltételezett 25—30%-os csökkenéssel folyik, hanem régebbi termelésüknek 20—30%-át érik csak el. (Pl. Tatabánya, amely az 1939. évi 23 millió q termelésével szemben május hónapban csupán 400 ezer q-t, tehát évre átszámítva 4,8 millió q-t termelt, vagyis a korábbi termelésnek 20—22%-át.) Természetes, hogy ilyen arányú termeléscsökkenés mellett az új árak többszöröse fedezhetné csak a költségeket. A hazai bányavállalatok termelési lehetőségeit vizsgálva, a rendelkezésre álló adatok szerint, az eddig már magyar rendelkezésre átadott bányák kb. 40—80, általában 60—70% termelési eredményt érnek el. Fennáll azonban az a helyzet, hogy éppen a nagy vállalatok (Tatabánya, Salgótarján), amelyeknél a termelési keret fenntartása a legnagyobb pénzügyi felkészültséget kívánja, a normális termelésnek csak töredékét érik el. Ezeket az adatokat