Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)

V. A HÁROMÉVES TERV IDŐSZAKA

Azt hiszem, hogy a most megjelent 222 700/1947. NM. számú rendelet

1 nyomán, no meg némelyeknél előtt is, alkalmad van ott az OTI-ban tapasztalni, hogy mennyi ember kéri a valóságban le nem dolgozott éveinek nyugbérbe számítását, állítólag baloldali magatartására hivatkozva. Hát kedves Elvtársam, milyen könnyű lett volna nekem a szervezés, ha ezeknek csak egy kis hányada lett volna baloldali magatartású. De most aztán a felszabadulás után úgy nőttek ezek mint erdőn a gomba, mellükön az önkitüntetés, szinte már azt sem tudtátok, hogy melyik az amelyik előtt le kell borulnotok, vagy melyiket nevezzétek ki bányaigazgatónak meg mit tudom én minek. Kedves Elvtársam, ezek az emberek, amikor én minden üldöztetés dacára a szakszervezet kiépítésén fáradoztam, több más, ma már őszülő fejű elvtársammal, ezek éppen az ellenkező propagandát fejtették ki, azt hirdetve, hogy a szakszervezet csak arra jó, hogy a vezetőink nagy lábon éljenek és elherdálják a mi tagdíjként befizetett filléreinket és ezt a tudatlan tömeg nagyon könnyen el is hitte, így most aztán ne csodálkozzunk azon, hogy az emberek így is gondolkoznak. Különös tekintettel arra, hogy valamit tényleg látnak is. Én mint rokkant nyugbéres, már nem sok jót várok, de végtelenül fájdalmas látni azt, ami valójában történik, szinte azt gondolom, hogy bizony nem volt érdemes annyit szenvedni, mint amennyiben részem volt a Horthy csendőreitől. Valami kis vigasz számomra az, hogy a felső vezetőség generálisan küzd a nép anyagi és kulturális felemelkedéséért, és eljön az idő amikor a felső vezetőség álláspontja fog győzedelmeskedni és megtisztul a munkásmozgalom ezektől a szociális parazitáktól, bár nagyon nehéz kivárni ezt az időt, így hogy nekem és a nyugbéres társaimnak 130 forint havi járandóság, a másik oldalon meg tíz-tizenötször annyi. Ez bizony nem viszonylik egymáshoz, s így nem egyformán terítette meg az asztalunkat a demokrácia. Egy tárgyalás alkalmával, amit a munkások bizalmából folytattam Dubovszki Elemérrel, mint bányaigazgatóval, a többi között azt a kijelentést tettem, hogy a mi fizetésünk és az övé között óriási űr tátong. Erre Ő valósággal nekem rontott, és magából kikelve ordította, hogy „Mit gondolsz te büdös kommunista, miért tanultam én 25 éves koromig, ami az én szüleimnek rengeteg költségébe került." Erre én egész nyugodtan azt feleltem, hogy „azért tanult igazgató úr, hogy ne kelljen vérrel verejtékezni, mint nekünk vájároknak, hanem amikor az iskolából kikerül, élete végéig kényelmesen éljen. De mivel mi nem tanultunk így mi vérrel verejtékezünk és szenvedünk amíg élünk." Hát kedves elvtársam, ez még most is igazság. És most se nincs senkinek kettő gyomra. Mindezeket mint észrevételeket közlöm Veled, ismételten kérve arra, hogy a munkások nevelésére több gondot fordítsatok. Nekünk minden emberre szükség van, még azokra is, akik magukról megfeledkeznek, de oktatni kell a népet és a közülünk kikerült vezetőket is, csak úgy tudjuk nagy céljainkat elérni. Ebben a levélben említést tettem arról, hogy gomba módra nőnek most a múlt