Erdmann Gyula: Dokumentumok a magyar szénbányászat történetéből, 1945–1949 (Források a magyar népi demokrácia történetéhez 1. Budapest, 1975)

IV. A STABILIZÁCIÓTÓL A HÁROMÉVES TERVIG; AZ ÁLLAMI SZÉNBÁNYÁSZAT ELSŐ ÉVE

lévén, szükséges, hogy a bányamunkások egyenlő elbánásban részesüljenek, melyet a különböző kisebb-nagyobb társpénztárak nem tudnak teljesíteni. Kétségtelen, hogy vannak kisebb bányatárspénztárak, melyek anyagi nehézségekkel küzdenek és nagyobb egészségügyi intézményeket létesíteni kis taglétszámuk miatt nem tudnak, azonban ezen kisebb társpénztárak megsegítésére nincsen szükség, hogy az összes bányatárspénztárak önkormányzatát megszüntessék és egyesítsék. Mindnyájan ismerjük az OTi központosított adminisztrációjának nehézségeit, nem kívánatos tehát, hogy az OTI mintájára a bányatárspénztárak is központi irányítás alatt álljanak, mert ezáltal elvesztik azt a rugalmasságot, mely éppen most decentralizálás miatt a legnagyobb előnyük. A kisebb bányatárspénztárak megsegítésére elegendőnek tartja a bányamunkásság, ha a bányatárspénztárak egy közös szövetségbe lépnek, és ezen közös szövetség által létesített közös alapba minden társpénztár az év végi kezelési feleslegének egy bizonyos százalékát befizeti. E befizetésekből a bányatárspénztárak számarányuknak megfelelően meghatározott bizottsága döntene, hogy a kisebb bányatárspénztáraknál mely egészségügyi berendezésekre van szükség (röntgen vagy mentőkocsi). Úgy sem lehetséges, hogy ezen kis taglétszámú bányatárspénztáraknál nagyobb intézményeket létesítsenek, mert azokat fenntartani csekély taglétszámukra való tekintettel úgy sem bírják. A nagy bányatárspénztáraknál pedig a már meglevő nagy egészségügyi berendezések kiegészítésére van szükség, nem pedig arra, hogy Budapesten, tehát ott, ahol bányászok egyáltalán nincsenek, egészségügyi intézményeket létesítsünk. A bányatárspénztárak ilyen szövetsége közösen megállapítja az egységes segélyezést, az orvosok és ápolók egységes javadalmazását, és mindazokat a feladatokat, melyeket közös nevezőre lehet hozni. Tiltakozik a bányamunkásság az ellen is, hogy egészségügyi célra felhasználható járulékainak egy részét más bányatárspénztárhoz lehessen felhasználni. A bányamunkások után befizetett betegsegélyzőjárulék a munkateljesítménytől függ, tehát a járulék fizetésének egy kiegészítő része. Az a bányamunkás, aki többet termelt, többet keresett, utána több járulékot fizet, elvárhatja, hogy betegség esetén nagyobb szolgáltatásban legyen része, mint annak a bányásznak, aki kisebb teljesítményt ért el, kevesebb javadalmazást kapott és így kisebb járulékokat fizetett. Ha tehát a dorogi bányakerületben, tegyük fel egy munkásra havonként átlagosan 60.— Ft járulékot fizetnek az elért teljesítménye után, ugyanakkor egy kisebb bányatárspénztárnál, hol a munkásság kisebb teljesítményt ért el, csak havi 40.— Ft járulékot róttak le, nem kívánható, hogy a dorogi bányamunkásság járulékainak egy részét kiegyenlítésképpen átadja a másik telep bányamunkásságának, hol kisebb teljesítményt értek el. Mégis, méltányolva a bányamunkásság azt az elvet, hogy a szegényebb és kisebb bányatárspénztárakat meg kell segíteni, ezért ajánlja a szövetség elvét és a közösen létesítendő alapot, melyből megfelelően segélyezni lehet az anyagi gondokkal küzdő bányatárspénztárakat. Természetesen ebből az alapból nem a