Kőfalviné Ónodi Márta: A Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulata 1860-1946 (Budapest, 2022) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 3.

Összegzés

dót jelentett hivatásukból fakadó kötelezettségeik teljesítése, ugyanakkor ez által egyfajta „szolgáltatást” nyújtottak a társadalom számára. A front átvonulása után több településen is a nővérek zárdaiskolája nyílt meg először. Ezzel a nővérek bizonyították kötelességtudatukat, elhivatottságukat, ugyanakkor a helyi társadalom érezte nélkülözhetetlenségüket. Az egymásrautaltság tehát kölcsönösnek bizonyult, a nővérek és a lakosság között tapasztalt szolidaritás mindkét irányban működött. A szerzetesnők a háború után intenzívebben kapcsolódtak be a számukra addig szokatlan mezőgazdasági munkákba, ha azt kívánta a közösség érdeke. Mind az élelmi szer-, mind a fűtőanyaghiányon rugalmas megoldásokkal próbáltak úrrá lenni. Az új, megváltozott politikai viszonyok között eleinte taktikusan lavíroztak. Az újjáépítéshez – saját kemény munkájukon túl – minden lehetséges anyagi forrást felhasználtak, a lakosság által nyújtott támogatástól kezdve, az egyházi főhatóság és a helyi közigazgatás pártfogásán át az állami segélyekig bezárólag mindent igénybe vettek. Az új ideológiai irányzatoknak azonban csak látszólag, főleg intézményrendszerük működésének biztosítása érdekében kívántak megfelelni. A megváltozott viszonyokra és az új elvárásokra – ismét jó adaptációs készségről téve tanúbizonyságot – gyorsan reagáltak. Az alkalmazkodó ellenállás jegyében a külvilág számára prezentálták a demokratikus jelszavakat, és részt vettek az új politikai hatalom által elvárt ünnepeken, de a nevelési módszerek, az oktatás tartalma, az átadott világszemlélet változatlan maradt. Csak addig mutattak hajlandóságot a rendszerrel való – „felszíni” – együttműködésre, amíg az nem járt elveik feladásával. Az új köntösbe öltöztetett régi szellemiség átmentésére és a békés egymás mellett élésre tett kísérlet azonban sikertelenségre volt ítélve a mindent „gleichschaltoló” politikai hatalom miatt. A társulat minden pozitívuma, mentális ereje, túlélőképessége, előrelátása, a nővérek alkalmazkodása és kitartása ellenére nem kerülhette el a kiépülő diktatúra által rá mint egyházi intézményre rótt végzetet. Az iskolák 1948-as államosítása és a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása minden korábbi kihíváshoz képest gyökeresen új, semmilyen technikával nem kezelhető helyzetet szült. Egy, a társulati önállósulását nem támogató érsek, egy nacionalista délszláv püspök, az ajtót rugdosó orosz katona, a hiperinfláció, az anyagi javak pusztulása, a testi szenvedés, mind kezelhető vagy legalábbis túlélhető volt azzal az „eszköztárral”, amivel a nővérek rendelkeztek. Ezekben a helyzetekben a nővérek tudták vagy kitapasztalták, hogy az ő történelmi szerepükben mi a teendő, tudták alkalmazni a korábban interiorizált, az adott helyzetben adekvátnak tűnő stratégiákat: kivárni a cselekvésre alkalmas időt; megtalálni az illetékes 450