Pál Zoltán: Társadalomtudomány a diktatúrában (Budapest, 2021) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 2.

ÖSSZEFOGLALÁS

a döntéshozókhoz, s láthattuk, a munkássággal kapcsolatos megállapításaikra valóban igényt tartottak a pártközpontban. Az egy évtizeddel későbbi ifjúságkutatások kapcsán azonban már jóval kevesebb javaslat jutott át a pártközpont hatalmi szűrőin a felső pártvezetéshez. Ennek elsődleges oka az volt, hogy – bár maga a pártapparátus egésze a hetvenes-nyolcvanas években a korábbi időszakhoz képest jelentősen szakszerűsődött – az uralmi rend felső rétege nem tudott jelentősen „felfrissülni”. Az egyre idősebb kommunista politikusok mereven ragaszkodtak a rezsim ideológiai tételeihez. Az idősebb vezetők egy része nem tudta, s talán nem is akarta igazán megérteni a társadalomkutatókat. Ha el is jutottak hozzájuk a problémák, bizonyos elvek (az ipari-városi munkásság, a hagyományos gyáripar védelme, az életszínvonal növelése, az egypártrendszer, a Szovjetunió szövetségi rendszeréhez való tartozás) megkérdőjelezhetetlenek voltak, ami alapvetően befolyásolta a döntés-előkészítést. A szociáldemokráciával kapcsolatos kutatások viszont érezhetően hatottak a nyolcvanas években felemelkedő reformer, fiatalabb pártvezetőkre, akik a KB TTI kutatásait fel tudták használni ahhoz, hogy jobban megismerhessék a nyugat-európai baloldali mozgalmak eszméit, politikusait. Ennek az igazi előnyeit azonban már csak a szocializmus bukása után, az 1990-es években tudták igazán kiaknázni. Összességében elmondhatjuk, hogy KB TTI által feltárt társadalmi problémákra tett javaslatokat nem, vagy alig vette át a hatalom, ha pedig – például a lakás- és ifjúságügyben – valamennyire megfogadták a tudósok tanácsát, akkor azzal közvetve a rendszer erjedéséhez járultak hozzá. Tudománytörténeti jelentőségén túl a Társadalomtudományi Intézet azért is lehet érdemes a kutatók figyelmére, mert ez volt az egyetlen olyan pártintézmény a szocialista Magyarországon, amely tökéletesen beleilleszkedett a Kádár-kori reformműhelyek sorába. Sőt meggyőződésem, hogy az Intézet volt az egyik legfontosabb, legelismertebb reformkutatóhely, köszönhetően kiváló infrastrukturális adottságainak (jó fizetés, korszerű nemzetközi szakirodalommal bőségesen ellátott könyvtár, nyugati kapcsolatépítési lehetőségek stb.) és szellemi szabadságának (szamizdatolvasási lehetőség, intézeten belüli szabad vitaszellem jelenléte, pártintézmény révén minimális hatósági kontroll stb.). Ez az intézmény azért is vált megkerülhetetlenné a hazai ellenzékiek, értelmiségiek számára, mert a szociológia a hetvenes évektől (többek között a „konzervatív félfordulat” miatt is) sokat veszített korábbi népszerűségéből, kritikai attitűdjét a nyolcvanas évekre átvette a közgazdaságtan és a politológia. A magyar ellenzéki diskurzust az 1980-as évtizedben ez a két tudományág határozta meg (illetve 329