Pál Zoltán: Társadalomtudomány a diktatúrában (Budapest, 2021) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 2.
IV. FEJEZET KUTATÁSI PROGRAMOK ÉS A DÖNTÉS-ELŐKÉSZÍTÉS GYAKORLATA - IV/1. A munkás-kutatás
Bár Kemény 1971-től ismét persona non grata lett a politika szemében, Kozák Gyulával közösen jegyzett két könyve a csepeli és a Pest megyében lakó munkásokról még megjelenhetett a Társadalomtudományi Intézet gondozásában. Nem lehet állítani, hogy a hivatalos nyilvánosság sok hírt adott volna róluk (ellentétben Blaskovits János A munkásosztály fogalmáról című könyvéről), de azt sem állíthatjuk, hogy „agyonhallgatásra” ítélték volna őket. A Népszava egyik szerz ője például a lap 1972. március 25-i számában kifejezetten méltatta a csepeli kötetet. Hangsúlyozta, hogy a szerzők (akiket nem nevezett meg) „példás lelkiismeretességgel” állították össze a munkát, kiválóan mutatták be az erősen specializálódó dolgozói rétegeket. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy a kötetből kiderült az is, miszerint jelentős összefüggés van a képzettségi színvonal és a véleményformálás között, s komoly tanulságnak tartotta, hogy még mindig sok azoknak a száma, akik saját bevallásuk szerint nem ismerik az MSZMP politikáját. „Tűrhetetlennek” nevezte, hogy a technikusok több mint 10%-a gazdaságpolitikai kérdésekben tájékozatlannak állította be magát, és rámutatott: a csepeli üzemek dolgozói még a politikailag aktívabbak közé tartoznak más kisebb gyárak közösségeihez képest. A Magyar Hírlap munkatársa nem a politikai aktivitással, inkább a dolgozók keresetével és életmódjával kapcsolatos elemzések fontosságát hangsúlyozta a csepeli és a Pest megyei írások kapcsán. Az újságíró szerint a munkák „nagy segítséget” jelentenek a párt és az állam vezető szerveinek a tennivalók meghatározásához, mert a Társadalomtudományi Intézetben zajló „kutatómunka [...] nélkülözhetetlen eligazítást ad számos fontos kérdés felismerésében, kezelésében.” A cikkíró kiemelte, hogy a Pest megyei kiadvány olyan fontos tényeket tárt fel, miszerint 130 000 fő az ingázó munkások száma, és a megkérdezettek 23%-a utazott napi három óránál többet munkahelyére és vissza. A csepeli kötetnél pedig meggyőzőnek találta a szerzők állítását arról, hogy a dolgozók többsége „nem a magántulajdonhoz való ragaszkodásból” választják a saját családi ház felépítését, hanem mert alig van másra lehetősége, ugyanis rossz a lakáselosztási rendszer. 105 A Kemény István vezette munkás-kutatás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a társadalomtudósok körében finomodjon a „fizikai dolgozók tömegéről” alkotott kép. Bartha Esztert idézném ehhez: „Kemény István kutatásai bebizonyították, hogy az ipari munkásság sem társadalmi összetételében, sem pedig kultúrájában nem volt homogén, és a munkamegosztásban is kimutatható a rétegződés: a faluról bevándorló, többnyire szakképzetlen 105Geszti 1972, 2.; Orbán 1972, 3. 253
