Pál Zoltán: Társadalomtudomány a diktatúrában (Budapest, 2021) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 2.
III. FEJEZET AZ INTÉZET RÉSZVÉTELE AZ IDEOLÓGIAI ÉS PROPAGANDAMUNKÁBAN - III/2. Kísérlet az ideológiai oktatás korszerűsítésére
az ifjúság, hanem a társadalom szélesebb rétegei is elbizonytalanodtak a marxizmust illetően („már-már aggasztó fejlemény, legalábbis elgondolkodtató, hogy a hazai közgondolkodásban, sőt, szakmai berkekben is kezd megkérdőjeleződni a mai társadalmi gyakorlat és a marxi elmélet összekapcsolhatóságának lehetősége”).80 Azzal az állítással is egyetértettek – bár különösebben nem reagáltak rá –, hogy bántóan hiányzik Magyarországról a kurrens nyugati „marxológiai” szakirodalom, és célszerű lenne a nyugati, Marxszal foglalkozó könyvek közül minél többet lefordítani magyarra. A hangsúlyok terén azonban már voltak különbségek. Domonkos Anna például azt hangsúlyozta, hogy a „polgári” szerzők megjelenése a magyar piacon nem pótolhatja a hazai ideológiai-filozófiai kutatásokat, Éles Csaba pedig azt írta, hogy valóban fontos „a friss nyugati marxista, marxizáló és polgári szakirodalom” ismerete, de „ez csak a különféle klasszikusok újraolvasásával kerül az őt megillető helyre.”81 Az ideológiai oktatást illetően csak a hozzászólók kisebbik része fejtette ki véleményét. Akik megtették, azok úgy vélték, hogy a marxista–leninista képzés azért olyan gyenge, mert még mindig jelen vannak a tanszékeken, tanfolyamokon a régi, rossz beidegződések, dogmatikus gondolatok, túlzott leegyszerűsítések és az üres frázisok, bár Ökrös Tamás úgy vélte, ez nemcsak a marxista oktatást, hanem általában a marxista közgondolkodást, a társadalomkutatást és a publicisztikát is jellemzi. A legkeményebben Ludassy Mária fogalmazott, aki szerint nem a „polgári tudomány” vélt vagy valós térhódítása árt igazán a marxizmusnak, hanem azok az öregedő, még az 1950-es években rövid tanfolyamokon a vulgármarxizmust magukévá tevő tanárok, akik évtizedek óta szajkózzák a dogmává merevített ideológiai tételeket. „Ha olyanok taníthatják a marxizmust, akik diákjaik kissé kritikusabb kérdéseire feljelentéssel felelnek, akkor valóban mindent megteszünk az antimarxista eszmék térhódításáért” – írta. Ludassy még azt is megjegyezte, hogy a hazai filozófiai vitakultúra is súlyos lemaradásban van Nyugat-Európához képest. Olyan vitákra volna szükség szerinte, ahol egyik fél sem akarja magának „az ideológiai ítéletvégrehajtó szerepét”, hanem ahol a partnerek ténylegesen meg akarják győzni egymást, illetve a hallgatóságot. Szerinte az ilyen diszkusszióktól „kissé felfrissülhetne az ideológiai közélet áporodott levegője.”82 Szeg ő Andrea azonban éppen ezt kritizálta Vita helyett jegyzékváltás? cím ű írásában. Szerinte Ludassynak a 80Karikó 1985, 8. 81Domonkos 1985, 11.; Éles 1985, 5. 82Domonkos 1985, 13.; Karikó 1985, 9.; Ludassy 1985, 18.; Ökrös 1985, 22. 224
