Rácz György: A Jáki Apátság és kegyurai a középkorban (Budapest, 2022) - Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 1.
A jáki apátság és kegyurai a középkor második felében
keztethetünk, hogy a panaszosnak, azaz az apátnak nem volt érdeke egy vizsgálat (ahol esetleg a megyei nemesség ellene vallott volna), hiszen 1325-ben maga az apát igazolta a Sitkeiek kegyúri jogait. Számára ez a megoldás volt az elérhető legnagyobb eredmény, miszerint konkrét tények nélkül kapott egy olyan oklevelet, amelyet egy esetleges bírósági perben felhasználhatott. Ez, az indokláshoz képest sovány rendelkezés, kiváltság pedig az, hogy semelyik bíróság nem ítélkezhet a jáki apát ellen birtokügyekben, a végső ítéletet a király maga hozza meg. A jáki apát számára ez abban az esetben lehetett csak kedvező, ha az ügy megfelelően elő volt készítve a királynál. A királyi kancelláriától kért érdekei védelmére segítséget, panaszának indoklásában azonban célja érdekében már inkább vágyait fogalmazta meg, semmint a valós tényeket. A király és kancelláriája téves adatokkal való manipulálása és formailag hiteles oklevél kiadatása, azaz az ügy megfelelő előkészítése pedig bizonyosan nem a jáki apát egyszemélyes ügyeskedése volt, hanem közbenjárói, az oklevélben említett szavahihető tanúk, a király híveinek háttérbeli tevékenységének eredménye. Mielőtt azonban felderítenénk a szavahihető tanúk kilétét – amely túlmutat egy dunántúli magánkegyúri bencés „nemzetségi” monostor ügyén, ezért inkább a Pannonhalmával való kapcsolat keretébe illik –, fordítsuk figyelmünket a kegy -uraság intézményének 15. századi átalakulásának vizsgálatára. Kollányi Ferenc felhívta a figyelmet arra, hogy a kegyúri jövedelmek a középkor második felében fokozatosan elapadtak. Oly mértékben siklottak ki ezek a kegyurak kezeiből, ahogyan előtérbe kerültek a 14. században a kegyúri családok körében a birtokosztályok, és amilyen mértékben sikerült az egyháznak a gyakorlatban is érvényesítenie azt az elvet, hogy egyházi jövedelmeket csak egyházi célokra szabad felhasználni. „Mindezek együttes hatásának kell tulajdonítanunk, hogy a XIV. századon túl alig találunk már oklevelet, a melyben a kegyúri jog pertinentiáiról lenne szó, annál kevésbé tudunk oly kegyúrról, ki kegyúri jövedelmeket élvezne.”182 Eszerint a 15. századtól a kegyúri joghoz nem járt már rendszeres jövedelem, sőt a kegyuraságot adományozó alábbi királyi oklevelek alapján azt is megállapíthatjuk, hogy egy 15. századi kegyúrnak sokkal kevésbé volt beleszólása a monostorok birtokügyeibe, mint 13. századi elődjének, afölött ugyanis már kizárólag az apát rendelkezett. V. László király 1455-ben Garai László nádornak adományozta a Pilis megyei Telki apátságának a kegyuraságát. Az adománylevél az indoklásban kiemeli Garainak a kegyurasága alatti egyházakról való gondoskodá-182Kollányi 1906, 199. 80
