Takács Imre: Az Árpád-házi királyok pecsétjei (Corpus sigillorum hungariae mediaevalis 1. Budapest, 2012)
Típustörténet és ikonográfia
delkezzék ura azonos ábrájú és formailag és tartalmilag is azonos feliratú pecsétjével küldetésük egyidejű teljesítése esetén. Az idézőpecsétek tehát nem lehetnek „egyedi darabok”. A jelenség magyarázataként nem minden szellemesség nélkül felvetett hipotézis, miszerint ezt az egyedi pecsétet csak a „különlegesen fontos alkalmakra” használták, egyelőre híján van a forrásadatbizonyítéknak, egyébként jogtörténeti értelemben is nehezen hihető kuriózumról volna szó.80 Kétségeink a tárgy megmunkálásának mesterségbeli színvonalát vizsgálva tovább szaporodnak. A vésett köriratra visszatérve jól látható, hogy a betűformákat - amint 11-12. századi pecséteken gyakori - egyetlen vonallal alakították ki. A megmunkálás első lépéseként betűknek a fémfelületre nyilvánvalóan felrajzolt vagy karcolt vonala mentén vésővel vájatot képeztek, amelyet poncoló-szerszámmal tovább mélyítettek. A pon- colás érdes nyomai a betűk alján szinte mindenütt látszanak. Az elővésés során a szerszám több helyütt, így' a sigillum szó második I és M betűjénél, de még inkább a regis szó E betűjénél túlcsúszott, ami egyértelműen megmunkálási hibának minősíthető. Szokatlan gondatlanság és technikai hiányosság lenne ez egy' királyi pecsét estében, még akkor is, ha nem „különlegesen fontos alkalmakra” szánják azt. Ennél is árulkodóbb azonban a körirat utolsó szavának betűinél látható méretcsökkenés, ami minden bizonny'al a bronzkorong szélének sérült, ütött-kopott állapotával áll összefüggésben (13. kép). Mintha a betűk felrajzolásakor ügyeltek volna arra, hogy a bárányt körülvevő keretszalagnak a függesztő fültől balra eső, akkor már sérült és ezért elkeskenyedett szakaszára olyan méretű betűk kerüljenek, amilyenek ott még elférnek, történetesen valamivel kisebbek, mint a keret többi részére. A felirat elhelyezésekor a korong már bizonyosan kopott, szélénél helyenként kicsorbult állapotban volt. A megfogalmazásában néhány 11-12. századi királyi pecsét köriratának (I. László, II. Géza ólombullája, III. Béla aranypecsétje) mintájára megszerkesztett, a betűtípus tekintetében leginkább II. Géza ólompecsétjét81 utánzó, a megmunkálást tekintve azonban igénytelen körirat aligha készülhetett magyar király megrendelésére. Valószínűbb az, hogy' egy Agnus Dei-képet tartalmazó, ismeretlen rendeltetésű, önmagában sem teljesen érdektelen, régi (minden bizonnyal középkori) tárgy' 80 Kubinyi 1999, 333. 81 Nem érdektelen talán, hogy a bronzkorong betűformái nemcsak az esztergomi levéltárban lévő, metszeten 1874-ben reprodukált II. Géza bullára hasonlítanak, hanem arra a hamis II. Géza-pecsétnyomóra is, amelyet állítólag 1810-ben Berhidán találtak, s amely József nádor révén hamarosan a Nemzeti Múzeumba került, képét Horvát István tette közzé 1835-ben, és szerencsére nemrég megkerült lenyomatok is készültek róla: Rainer 2000.- bronzcsüngő, cnpsula-, pixisfedél,82 vagy valami más efféle - keretére vésték rá jóval készítése után a rejtélyes Adalbert király-nevet nem túlzottan elmélyült középkori történeti és epigráfiai jártasság, és annál is csekélyebb ötvös-gyakoriat birtokában.83 Ebben a formában a feliratos bronzkorong végső kialakítása a 19. századnál aligha tekinthető korábbinak. Az a legvalószínűbb, hogy a Bárány-dombormű hátsíkját is ekkor vájták mélyebbre. Ennek okát nem ismerjük, de talán valamilyen helyi sérüléssel függhet össze. Az Adalbert név kiválasztása bizonyára nem volt véletlen, mindenestre különös ötletnek mondható.84 Valószínű, hogy egy oly'an, a 10-11. századi magyar vagy itáliai történelemben némileg jártas régiségbúvár leleménye, akinek döntését a középkori pecsétnyomókhoz és pecsétekhez fűződő, közismert 19. századi régiséggyűjtői szokás motiválhatta.85 Hasonlóan újkori gyűjtői igényt szolgálhatott Kálmán király pecsétny'omójának ma Pannonhalmán őrzött primitív hamisítványa.86 Jelenlegi ismereteink szerint az első, viaszba nyomott királyi felségpecsét - csekély töredékként - I. Béla korából (1060-1063) maradt fenn Magyarországon (Kát. 6.).87 Csaknem teljes, folyamatos felségpecsét82 Megfontolás tárgyát képezhetik a bronztárgy szempontjából a számos helyről ismert, kerek formájú Ayjnus Dei-ostensoriumok vagy capsulák, amelyeket a bennük őrzött húsvéti gyertyaviasz és krizma miatt szívesen függesztettek házak falára, de viselték azokat várandós asszonyok is. A kérdés alaposabb mérlegelése azonban meghaladja e tanulmány kereteit. A középkori Aßnus- ampullákhoz: Braun, J.: Agnus Dei. In: RDK I, 212-216. hasáb. 83 Kubinyi András a tárgy' rendhagyó tulajdonságait éppen a hitelesség melletti érvek közé sorolta: Kubinyi 1999, 315. 84 A játék kedvéért felidézhető II. Albert braunschweigi herceg 1363-as titkospecsétje, amelyen a mi ólomkorongunkhoz hasonló arányai és beállítású, lépő ló látható SECTERU(M) ALBERTI DUCIS IN BR UNESWICkörirattal; képét ld. Heinrich der Löwe, II, 88. 83 A személyes történeti emlékként értékelt pecsét-régiségek 19. századi gy'űjtési szokásáról: Ewald 1914, 116. Köszönettel tartozom Kiss Etelének, aki a tárgy' közvetlen tanulmányozását a Magyar Nemzeti Múzeumban lehetővé tette. 86 A trónuson ülő figura lágy fémbe vésett, negatív képe valójában alig emlékeztet Kálmán király ismert pecsétjére, a felségjelvények például felcserélődtek, egy'edül a vonalkeretbe foglalt körirat szövege egyezik az valóságos királyi pecsétével. A többi elem különféle képi előzményekre megy vissza: az ívelt vonalakkal ábrázolt trónus-zsámoly feltehetőleg Szent László pecsétjének tanulmányozására utal, a jogar liliomos vagy kereszt alakú végződésének a körirat betűi közé illesztése ellenben I. András idézőpecsétjén találunk legközelebb példát. A királyi habitus előképe is ugyanitt keresendő. Középkori vagy újkori készítésű hamis királyi pecsétnyomókat az Anjoukkal kapcsolatban is ismerünk. Károly Róbert első kettőspecsétjénck címeroldaláról készült, égetetlen agyag pecsétlevonat töredékét találták a somogyvári apátság ásatásai során. Ugyanennek a pecsétnek hamis tipáriuma került elé) a müncheni Staatsarchivban: Komjáthy 1966, 207skk. 87 Györffy 1966, 150-157. 20
