Takács Imre: Az Árpád-házi királyok pecsétjei (Corpus sigillorum hungariae mediaevalis 1. Budapest, 2012)
Bevezetés
pének említésekor nem egyszerű ábrázolási típusról van szó, hanem az uralmon lévő király valóságos képét kell értenünk e megfogalmazásban. A tisztelet a király képének szólt, akit teljes hatalmával és tekintélyével tesz a pecsét jelenvalóvá. III. Konrád császár 1139-ben kelt oklevele, amely két korábbi dokumentum átírását tartalmazza, különbséget tesz Dagobert frank király „ismert gyűrűje” és Nagy Károly „ismert képe” között {Karöli regis Francorum nóta imagine signatum)}2 Az imago szó jelentése a 12. századi birodalmi kancelláriában ugyanaz volt, mint a magyar király notariuú- nak szókészletében. Jelentősége volt a pecséten megjelenő képi ábrázolás valamennyi kompozíciós elemének, a figura tartásának és jelvényeinek, elsősorban a koronának, a jogarnak és a glóbusznak, miként az öltözék, a trónusforma sem mellékes.13 A középkori magyar királyi emlékek között éppen a felségpecsétek alkotják az uralkodóábrázolások csaknem hiánytalan sorozatát. Az Árpádok uralkodásának három évszázadából közel negyven, figurális ábrázolást hordozó királyi és királynéi pecsétet ismerünk. Ez a mennyiség akkor szembetűnő igazán, ha a korszak egyéb figurális művészeti alkotásainak csekély számával állítjuk szembe őket. Azt lehet mondani, hogy a középkori pecsétek, közöttük a csaknem minden esetben pontosan datálható királyi pecsétek e több száz éves időszak 10-20-30 éves periodicitással - IV. László uralkodása idején még sűrűbben — jelentkező, legbiztosabb képi forrásanyagát alkotják. Megfigyelésük révén olyan ismertekhez jutunk a középkori Magyarország művészeti viszonyait illetően, amelyekre más módon nem tehetnénk szert. Az alábbiakban elsősorban e pecsétek képtörténeti, reprezentáció-történeti kérdéseivel foglalkozunk. Ennek megfelelően kevesebb figyelmet szentelhetünk e tárgyak más történettudományi szakterületek művelői által jobban feltárt diplomatikai sajátosságainak. Az önálló művészettörténeti megközelítés jogosságát nemcsak az első magyar uralkodói dinasztia korából fennmaradt királyi, királynéi, hercegi pecsét jelentős művészi kvalitásai indokolják, hanem e területnek a művészettörténet-írás részéről tapasztalható hiányosságai is. A pecsétek kvalitásának és stiláris karakterének megítélése részben azért ütközik nehézségekbe, mert az uralkodóknak az ábrázolttal egykorú képét hordozó pecsétek mögül az elsődleges „műalkotásnak” minősülő eredeti ötvöstárgyak, a fémből vésett pecsétnyomók eltűntek, és valójában csak az alkotási folyamatban másodlagosnak számító, sokszorosított levonatokat birtokoljuk. Ráadásul a fennmaradt, képhordozó levonatok a sérülékeny anyag és előnytelen tárolási körülmények következtében az esetek jelentős részében 12 Posse V, 137. 13 Az uralkodói jelvények történetéhez: Schramm 1958. töredékesek és hiányosak, emiatt különösen a 11-12. századi emlékek esetében rekonstrukció és töredékinterpretáció tárgyai, annak minden bizonytalanságával és módszertani ingatagságával együtt. A viasznyomatok formájában rendelkezésünkre álló pecsétek esetében nem feledkezhetünk meg arról, hogy minden esetben ötvösök, saját korukban általában nagyra becsült mesterek alkotásait lássuk bennük. A pecsétvésés gyakorlatának elsajátítása a későközépkori ötvöscéh szabályzatokban a szaktudás elismerésének egyik kritériumává vált.14 Forrásadatok tanúskodnak arról, hogy a 14. században már specializált művesek készítették a pecséteket, speciális megnevezéseik {incisor sigillorum, gravator sigillorum, sculptor sigillorum, sigillifaber) arról tanúskodnak, hogy ezeket a mestereket elsősorban az általuk készített pecsétek alapján különböztették meg a többi ötvöstől.15 Egészen bizonyos, hogy az uralkodók számára teljesített pecsétvésés ezen belül is különösen magas presztízsű feladat és magasan honorált munka volt. Az Árpád-korból ugyan nem maradt fenn olyan adat, amely királyi pecséthez művésznevet kapcsolna, de ismerünk egy dokumentált esetet, amely nagy valószínűséggel ekként értelmezhető. 1270-ben, trónra lépése évében V. István király közelebbről meg nem nevezett szolgálatáért kiemelkedően magas honoráriumot, 60 hold földet juttatott Máté nevű ötvösének, aki talán azonos lehet a leggazdagabb ikonográfiái programmal megalkotott 13. századi magyar királyi pecsét, V. István töviskoszorús kettőskereszttel ellátott nagypecsétjének készítőjével.16 17 (Kát. 36.) A pecsét, mely elsődlegesen tehát pecsétnyomót jelent, általában fémből vésési technikával előállított negatív forma {matrica, typarium). A matrica anyagának szerepét betölthette valamilyen kei, a Karoling-kortól fémkeretbe foglalt gemma is.1 A magyar királyok pecséthasználatának egyik legkorábbi dokumentuma, a veszprémi püspökség 1009-ben kibocsátott alapítólevele István király gyűrűjét említi {anuli nostri imp- ressionc, ld. Kát. 2.). István király gyűrűjét vagy olyasféle gemmapecsétként képzelhetjük el, mint amelynek használata a 12. század második felében III. István, III. Béla és Imre király korában sorozatosan dokumentálható (Kát. 16, 18, 20.), vagy olyan, a Karolin- gok gemmapecsétjeihez hasonlítható, feliratos fémkeretbe fogott nagyobb kőként, mint amilyent IV. Béla alkalmazott apja életében (Kát. 29.). Aranyfoglalatba helyezett, vésett drágakövet is lehetett pecsétnyomó- ként használni, amiről Jámbor Lajos korából maradt 14 Brucher 1889, 248; Ewald 1914, 137. 15 Ewald 1914, 137-138. A magyar királyi pecsétek mesterei közül a 13. századból senkit, a következő évszázadból is egyedül Károly Róbert 1331-ben készült harmadik nagypecsétjét készítő Petrus Gallicus Simonist ismerjük név szerint. Vö. Mihalik 1928. 16 Wenzel III, 237. 17 Posse V, 139. 10
