Á. Varga László (szerk.): Az 1918-1919 előtti Erdélyre vonatkozó fondok és gyűjtemények jegyzékei - 17. Békés-, Bihar-, Csanád-, Szatmár vármegyék, Kővár-vidék levéltárai és egyéb magyarországi levéltárak fondjai. Repertórium (Budapest - Bukarest, 2017)
Magyar levéltártörténet
Kúria Levéltára a lezárt periratok őrzési helyéül. A Kancellária, a Helytartótanács, a Személynöki Szék és a Tárnoki Szék saját irattárában őrizte régebbi iratait is. A kiegyezést követően az MTA javaslatot tett a belügyminiszternek egy központi állami levéltár felállítására, amely magába foglalja az Archivum Regni, az országgyűlés és bizottságai, a megszűnt kormányszékek iratait, továbbá a városi, vármegyei és hiteleshelyi levéltárak fontosabb régi iratanyagát. A következő években több országgyűlési határozat született az új központi levéltárról, de a gyors előrelépést a helyhiány akadályozta. 1872-ben a minisztertanács döntött arról, hogy az országházi nagy- és kisteremben, valamint a csatlakozó helyiségekben kell elhelyezni a magyar és erdélyi kancelláriák és az erdélyi Főkormányszék iratanyagát, a Kamarai Levéltárat és az erdélyi kincstári levéltárat egyelőre a Pénzügyminisztériumban, illetve Erdélyben kell hagyni. (Erdély 1867 után ismét Magyarország része lett.) Ekkor határozott úgy a minisztertanács, hogy a különböző levéltárak személyzetét össze kell vonni, a létrehozandó levéltár élére pedig főigazgatót kell kinevezni. 1872 őszén történészek részvételével ankétbizottság tanácskozott az új levéltár ügyéről. Ennek eredményeként javaslat készült a belügyminiszter részére, amely „magyar királyi államlevéltár" létesítését indítványozta hármas feladatkörrel: 1.) gondos őrzője legyen a rábízott iratanyagnak; 2.) a kormányszerveket segítse a történeti és jogi kérdések előzményeinek felkutatását igénylő ügyekben; 3.) segítse a levéltári anyagot tudományos célból felhasználni kívánókat. Emellett a levéltári anyag történelmi korszakok szerinti radikális átrendezését vetette fel, amely ellen Török János országos levéltámok memorandumban tiltakozott. A Belügyminisztériumban ugyan elkészült a vonatkozó törvényjavaslat, az államháztartás rossz helyzete miatt azonban az 1874. szeptember 19-i minisztertanács elvetette az új levéltár létesítését, és úgy döntött, hogy a Török János halálával megüresedett országos levéltámoki állást töltik be, és az országos levéltámok alá rendelik a volt kormányszéki levéltárakat, irattárakat is. (A Magyar és az Erdélyi kancelláriák iratanyaga 1872-ben, az erdélyi Főkormányszék iratanyaga 1874-ben már Budán volt.) Az uralkodó 1874. október 14-én országos levéltámokká kinevezte Pauler Gyulát, az MTA levelező tagját. A belügyminiszter október 24-én, Pauler eskütétele napján elrendelte, hogy „A magyar és erdélyi udvari kancelláriai, a magyar királyi helytartótanácsi, az erdélyi királyi főkormányszéki és a nádori levéltár az országos levéltárral egyesíttetni, és mint egyesített országos levéltár a most kinevezett országos levéltárnok főfelügyelete alatt fog kezeltetni. ” (A volt kamarai levéltár egy ideig még különálló maradt a Pénzügyminisztérium épületében.) Ezzel létrejött az új Országos Levéltár, a régi Országos Levéltár jogutódjaként. A Magyar Királyi Országos Levéltár jellegét tekintve azonban lényegesen különbözött a régitől. A rendek zárt, jogbiztosító intézménye helyébe egy polgári viszonyoknak megfelelő, alapvetően a történettudomány szolgálatában álló intézmény lépett. Pauler Gyulára, aki 1903-ban bekövetkezett haláláig állt az Országos Levéltár élén, 1893-tól fólevéltámo- ki rangban, hatalmas szervező munka hárult. Több hónapos európai tanulmányutat követően látott feladatához. Kialakította az intézmény működésének szervezeti kereteit, irányításával megvalósult a kiegyezés előtt működött országos szervek levél- és irattárainak átvétele (kincstári levéltárak, Kúria levéltára, egy 1882. évi törvény alapján a Gyulafehérvári Káptalan és a Kolozsmonostori Konvent országos levéltárai). Ezzel mintegy 10 000 folyóméterre növekedett a levéltár iratainak mennyisége. Súlyos gondokat okozott az iratanyag elhelyezése, mert a Belügyminisztérium épületében már nem nagyon volt igénybe vehető férőhely. A 19. század végén az épületben szétszórtan lévő 83 helyiségben zsúfoltan helyezték el az iratanyagot. Kezdetektől napirenden volt egy megfelelő új épület emelése, de csak 1899-ben született erről elvi döntés. Ekkor Pauler az építési programot is kidolgozta. Személyzeti téren szintén mostoha volt a levéltár helyzete: 1876-ban, miután a kincstári levéltárak is az intézménybe kerültek, mindössze 22 főt tett ki a létszám (1 országos levéltámokkal és 2 allevéltámokkal). Pauler sikerrel törekedett a fogalmazói szakba tartozó érdemi munkatársak arányának növelésére, amelynek eredményeként a levéltár 1894-ben már 12 fogalmazói szakbeli munkatárssal rendelkezett. A minőség is magas volt, hiszen a század végén 7 akadémikus dolgozott az intézményben. Pauler nekilátott az egész iratanyag átrendezéséhez, de csak az 1526 előtti oklevelek különböző iratanyagokból történő kigyűjtése és a Diplomatikai Levéltárba helyezése valósult meg, más „osztályok" létrehozása alig kezdődött el. Az átrendezés alapvetően azért nem valósulhatott meg, mert az intézmény csekély személyzetének munkaidejét a nagytömegű közigazgatási feladatok, főképpen a nemességigazolási ügyek intézése jócskán igénybe vette. E kudarcot az utókor nem sajnálja, hiszen szervesen összetartozó iratanyagok szétszedése csak nehezítette volna a levéltárhasználatot. így a század végén uralomra jutott proveniencia elv az Országos Levéltárban is érvényesült. Egyetlen kivétel a Diplomatikai Levéltár létrehozása volt (Ováry Lipót 13
