Bicsok Zoltán (szerk.): Az 1918-1919 előtti Erdélyre vonatkozó fondok és gyűjtemények jegyzékei - 9. Hargita megye (Budapest - Bukarest, 2014)
Bevezetés - 1. Rövid román levéltártörténet
Erdéllyel összehasonlítva, a 17. század kezdetéig a két román fejedelemségben megmaradt iratanyag jóval kisebb mennyiségű. A különböző okok közül a legfontosabb a két ország politikai bizonytalansága miatt elszenvedett számtalan veszteség, a két országot pusztító ellenséges beütések és háborúk. Itt sokkal kevesebb iratot sikerült megmenteni, mint a környező országokban, ideértve Erdélyt is. Az első néhány században az iratok nyelve az ószláv volt - ebben az ortodox egyház hatása érezhető, amely az ószlávot egyházi nyelvként használta. A cirill betűs román nyelvet a 16. század második felében kezdik használni a fejedelemségek kancelláriáin. Mellette a 17-18. századi hivatali és értelmiségi körökben a görög nyelv is használatos volt. Az újkor hajnalán az egyházi intézmények, mint a metropolia, a püspökségek és a monostorok, amelyek kevésbé voltak kitéve a különféle viszontagságoknak, az állami és magániratok fontos őrzőhelyeivé váltak. Nekik köszönhetően a legrégebbi iratok napjainkig fennmaradtak. Az Állami Levéltár 1831-1832. évi Szervezeti Szabályzat általi létrehozása (amely dokumentum az Orosz Birodalom hatására elfogadott korszerűsítő alkotmány volt) fordulópontot jelentett az egész román társadalom, s ennek folytán a román levéltárügy számára is. Ez tette lehetővé a középkori viszonyokból a modemitásba való átmenetet, megteremtve az írott örökség gyarapodásának és a levéltári gyakorlat továbbfejlődésének feltételeit. Követve a már működő európai mintákat - egy olyan században, amit utóbb a nemzetek és a történelem századának neveztek -, a levéltár azzá az intézménnyé vált, amit működésének kezdetekor már a kortársak is érzékeltek: a kollektív és egyéni jogok érvényesítésének alapjává és a kollektív emlékezet helyévé. Az intézmény első fejlesztési programjának szerzője Moldva legelső „állami levéltámoka”, a felvilágosult tudós, Gheorghe Asachi volt, aki egyebek mellett előírta a történeti értékű iratoknak az intézményektől és magánszemélyektől való szervezett begyűjtését, a Moldvára vonatkozó, külföldön fellelhető okiratok lemásolását, s a levéltár bekapcsolását a történetírásba. 1840-ben a bukaresti Állami Levéltár részére már egy részletesebb szabályzat készült, amely kötelezővé tette az 1831 előtt keletkezett iratoknak a levéltárban való elhelyezését, irattározási, leltározási és selejtezési szabályokat határozott meg, rendelkezett továbbá négy szakmai részleg létrehozásáról is. 1862-ben, Moldva és Havasalföld egyesülését követően, amint az más intézmények esetében is történt, a két állami levéltár egy bukaresti székhelyű főigazgatóság vezetése alatt összeolvadt, és a Közoktatási- és Kultuszminisztérium alárendeltségébe került. Jászvásáron a továbbiakban egy fióklevéltár működött. 1918- ig az új intézmény jogköre az állam központi intézményeire szorítkozott, gyűjteménye is ezekből, illetve az egyházi levéltárak anyagából gyarapodott. Az 1918-1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően az Állami Levéltár Főigazgatósága bizottságokat hozott létre azzal a feladattal, hogy az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezzék az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti Főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csemyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A törvény előírta az intézmény regionális alapon való megszervezését, minden központi és területi köz- intézmény irattárának ellenőrzését, a 30 évesnél régebbi maradandó értékkel rendelkező iratok begyűjtését, a kisebbségi és felekezeti levéltárak autonómiáját a főigazgató ellenőrzése alatt, továbbá meghatározta a személyzeti kereteket, rendelkezett a levéltári képzés megszervezéséről, a tudományos tevékenységről. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot, 1924-ben megalakult a levéltári főiskola, s útjára bocsátották a Revista Arhivelor (Levéltári Szemle) című szakkiadványt; 1941-ben pedig létrejött egy levéltári intézet és egy új tudományos lap, a Hrisovul (Adománylevél) is. Sacerdoţeanu Aurelian igazgatósága (1938-1953) alatt a levéltári elmélet és gyakorlat számottevő fejlődést mutatott, amely előrelépés európai elismerést is kivívott. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Kraj ován (1931), Temesvárod (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). 8
