Református gimnázium, Miskolc, 1901
foszlányoktól ékes nyelvezet és — kevés kivétellel — a végtelenül gyenge, a szabadosságig pongyola verselés. Szerzőik a közönség iránt való hizelgésben a legdurvább eszközöktől sem rettentek vissza, hogy a kor petyhedt idegeit izgassák, Legelői jártak ebben a végzet-tragédia irók, kik az erőtlen kor beteges Ízlését teljesen kiaknázták. A végzet-tragédia, 1) mint Heinrich G. találóan mondja, a romantika legborzalmasabb szörnyszülöttje. Benne az antik sors nagyszerű ideája szólíttatott ugyan új életre, de a legképtelenebb, legbizarrabb módon a romantika talajába pláutálva. A fatumnak újkori értékesítésére első ízben Móricz Fülöp „Über die bildende Nachachmung des Schönen, — Braunschweig 1788." — czimművecskéjében utalt. A drámában először Tieck használta fel azon század 90-es éveiből való „Abschid" és „Kari von Berneck"-jében. Tieck kezdeményezése azonban csak kisszerű hatással volt, amit onnan is következtethetünk, hogy „Kari von Berneck" sohasem kerülhetett színpadra. A végzet-tragédia megszületésére a legjelentékenyebb befolyással volt Schiller „Braut von Messina"-jával (1803.) és — főleg a külső formára — a romantikusok által annyira felmagasztalt Calderon, kinek drámáiban angyalok, szentek, ördögök s általán felsőbb rendű lények kovácsai az ember sorsának. De, mint találóan jegyzi meg Hettner, Schiller kezdeményezésénél és Calderon befolyásos hatásánál nem szabad vizsgálódásaink közepette megállapodnunk, mert' „Wie wáre sonst jene rohe Verwechslung der physischen Naíur mit der sittlichen möglich ? Weder die Altén, noch Schiller, nach Calderon geben den leisesten Anlass für diese brutale Plumpheit." A végzet-tragédia gyökere egyrészt a romantikusok aesthetikai, ethikai, de főleg mystikus felfogásában, másrészt pedig azon kornak kétségbeejtően szomorú közállapotaiban keresendő. A modern végzet-tragédia tulajdonképeni megteremtője és atyja Werner Z. (1768—1823.) „24. Február " jávai, mely még 1809-ből való, de csak 1815-ben jelent meg nyomtatásban, Altenburgban. 2) Werner utódai és követői, kik az ő nyomdokain tovább haladva a drámairásnak ezt a kóros irányzatát a legvégső szélsőségig tovább fejlesztettek és egyúttal a végzet-tragédia főképviselőiként tekintendők : Müllner (1774—1829.), a weissenfelsi ügyvéd, „Der 29. Február" (1812.), „Die Schuld" (1816.), „König Jugurd" (1816.) és „Die Albaneserin" (1820.) drámáival, — a bécsi Grillparzer 3) (1791—1872.), — Schiller óta a legnagyobb német drámaíró, „Ahnfrau"-jávai (1817.), — Houwald (1778—1845.) „Das Bild" és „Der Leuchtthurm"-jával (1812.) és méltán idesorozható Raupach is (1784—1852.), kinek leghirhedtebb darabja: „Die Leibeigenen, oder Isidor und Olga" 1826-ban jelent meg. A végzet-tragédiák sorsa, mint ez a főképviselők műveiből világosan kitetszik, nem a görögök fátuma, vagyis az istenség akarata, mely majd irigyen az ember boldogságát feldúlja, majd meg kiengesztelődve ezt visszaadja, a melyre, bár félelem és rettegés közt, de mégis reménykedve tekinthetett az ókor embere, nem is a kereszténység sorsa, a gondviselésnek ki számithatatlan útja, hanem átok, vagy jobban mondva, valamely átoknak önkényes varázshatalma. A görög fátum, mely az emberi élet rejtélyeit, labyrinthusait túlvilági fénynyel ragyogta be, fatalizmussá fajúit. J) J. Minor „Die Sohicksalstragödio in ihreii Hauptvertretern" Frankfurt a. M. 1883. 2) 1810-ben szinrekeriilt Weimarban 8) A költö igen érdokes és tanulságos önéletrajzában tiltakozik ugyan ez e 1 Ion", de hasztalan. Védekezése erőszakosságából magyarázhatók aztán az u. o. „Macboth"-ro ós a „Messinai hölgyre'-re vonatkozó téves vagy legalább is nem találó msgjegyzósel.
