Református gimnázium, Miskolc, 1887

5 tegség kinos ágyán vonaglani féléven keresztül, a fájdalmak nagysága és szorongatása között óhajtva és várva a szabadító halált . . . Uraim! nem kell-e e problematikus földi élet kétes értékének mérlegelésénél öno kénytelenül is a Schopenhaueri bölcselem elvei felé hajolnunk, midőn megdöbbenünk ama minden igaz mértéket nélkülöző kinok nagysága felett, mely szegény barátunkat is oly korán fektette le a temető mindeneket elrabló kapzsi ölébe. De hát oly jó az isten, hogy a sziv vérző sebeinek behegesztésére az idő balzsamát rendelé; oly jó, hogy a halál mindenkire bekövetkező csapásainak látása oly megszokott és bár keserűen összeszorítja szivünket a fájdalom, meg tudjuk találni a vigasztalást ama tudatban, hogy hiszen az élet sem egyéb, mint egy harcztér, hol mindenikünkre egy végzet vár; boldog, a ki e nagy harczmezőn pályáját ugy futotta meg, hogy bármikor találja a halál, azon nyugodt öntudattal zárhassa le szemeit az örök álomra, hogy élete nem volt haszontalan. Elsiratott tanártársunk, jó barátunk! a te szomorú halálod fájdalmának enyhítéséül is az szolgálhat egyedül, hogy életed az emberiség magasztos eszméinek szolgálatában telt el, igy éveidnek kevés száma is hosszabb, mert hasznosabb, mint az aggság terhei alatt összerogyott hosszú, de tétlenül eltöltött időtömeg. Az élet harczából megpihenni tértél; a világ zsivaja körötted már mély és örök nyugodalomra vált, a mi a kínokkal oly sokáig küzködő lelkedet bántotta, nem sebezhet többé a nagy fájdalom, elcsillapúlt örökre, életed, munkásságod a múlté, de emléked él, élni fog közöttünk s tanintézetünk évlapjain ! Legyen áldás és béke hamvadó poraidon, mostani emlékezésünk legyen tanúja utánad fájó sziveinknek s éretted hullott köoyeinknek, igaz bánatunknak ! A Gelenczei Miháltz Ödön halála által megüresült tanári állásra pályázat útján Simon Gábor a szászvárosi ev. ref. főgimnázium segéd, de a classicai nyelvészetben okleveles tanárát választotta meg 1887. augusztusban