Református gimnázium, Miskolc, 1883

kikről általánosan tudva van, hogy nem igen müveitek semmi olyan tért, mely anyagi haszonnal nem kecsegtetett. Ciceró már tizenhat éves korában a leghíresebb szónokokat hallgathatta, u. m. L. Licinius Crassust és Marcus Antoniust, kikről „De oratore" czimű művében mig egyfelől elismeri azt, hogy a görögök minden tudományában és művészetében járatosak voltak, — de másfelől mintegy saját nagyságának kiemelése czéljából mindjárt utána teszi, hogy ezek is minden nagyságok mellett csak az olyan bölcsészetet művelték, amely nem maradt a tudósok rideg szobáiban, hanem jótékony fényt árasztott a közélet fontosabb ügyeire is: t. i. nem kutatták minden dolognak a végső okait, a mely egy római polgárra lealázó lett volna, hanem a bölcsészetnek azon helyeit keresték föl előszeretettel, a melyek a szónok tehetségének kiművelésére és fejlesztésére legtöbb hatással voltak. A köztársaság korában főleg a háborúról és békéről, a szövetségek ellenzése vagy megkötéséről, a fejedelmek és polgárok közös érdekeiről, az emberek erkölcséről és határtalan szenvedélyeiről s más ilyesekiől szónokoltak, melyeket aztán nem a kevésbbé képzett u. n, rhetorok, haivjm a minden dolgokban jártas és ügyesen forgolódó szónokok (oratores) fejtegettek és magyaráztak. Ciceró teljességgel nem haladt ezeknek nyomain, hanem a szónoklatnak egészen más irányát követte. A bölcsészet terén is egészen szokatlan volt azon fellépés, mely Ciceró összes bölcsészeti iratait félreismerhetlenül áthatja. E tulajdonság főleg abbap leli magyarázatát, hogy Ciceró nem a mulandó értékű, hanem állandóan érvényes tételek fejtegetésével foglalkozott behatóan. E tekintetben éles megfigyelő tehetsége, az elvont eszmék és gondolatok iránti élénk érzéke hathatósan gyámoliták őt. Ugyanis mindazokat, melyekre ifjú korában a legnagyobb gonddal és fáradsággal szert tett, a köztársaság a legnagyobb és fontosabb mozgalmaiban jelentékeny részt vévén — folytonosan fejlesztette és mi-