Katolikus gimnázium, Miskolc, 1938

4 Egy osztály történetéről akarunk beszámolni. Ez a történet nyolc évre terjed, az 1931—32.,—1938—39. tanévekre. Adatokat hozzá a tanári tapasztalat, tanári feljegyzések, az értesítők, az osztálykrónikák és a diákönéletrajzok szolgáltatnak. Hű képet akarunk adni egy-egy osztályról, mint kollektív egységről és az egységet alkotó egyénekről. Mert ez volt a nyolc évi törekvés célja, „az egyedekből alkotott társadalom." A törekvés, a munka eredménye már látható, de haszna, értéke csak akkor nyilvánul meg, ha ez a közösség feloszlik, újra egyedekre bomlik, és ezek az egyedek mint egyéniségek — esetleg mint tömegrész — beleolvadnak a nemzetnek kisebb és az emberi társadalomnak nagy testébe. A mag el van vetve, a talaj is állandó gond tárgya volt, az iskola megtette kötelességét, nyugodtan nyitja ki az eltávozóknak kapuit, hogy ugyanazon a kapun új egyedekből új közösséget állítson össze. A kimenők további sorsa, a haza sorsa, az emberiség sorsa. A nevelést az iskola átadja az életnek, a társadalomnak. Vád ne érje az iskolát, hogy túlságosan az ideálisra, az örök szépre, a jóra, nemesre nevelt, és nem mindig számolt a való élet realizmusával. Számolt! De az örök ideális szépet, jót, nemeset nem törülhette le a tábláról, ott kellett annak állandóan ragyognia, bele kellett annak vésődnie a gyermeki és ifjúi lélekbe olyan mélyen, hogy nemcsak egy életre, hanem generációk életére elég mélyen legyen vésve, hogy ha a mindennapi élet le is koptat belőle realizmusával, soha le ne törülhesse onnan egészen. Mi lenne az emberiségből, ha belső életéből is hiányoznék az ideálisért való lelkesedés, a szépre, jóra, nemesre való törekvés?! Ez az az erőtartalék, melyből a mindennapi élet csúnya, egymástfaló harcában elcsüggedve, esetleg elesve, erőt merít, hogy magához térjen, felkeljen, és új harcra induljon a közösség boldogulására. Az ismertetés célja tehát kettős: be akarjuk mutatni: hogyan látták magukat és egymást a tanulók, de meg hogy alanyiságukon át mit éreztek, mit láttak meg az átalakító munka közben, erre hogyan reagáltak, hogyan engedték át magukat a hatásnak, vagy hogyan küzdöttek ellene. De be akarjuk mutatni azt is, hogy a nagy cél érdekében mi volt mindig az eszköz, és milyen volt az eszköz. Nem szépítünk, a munka „sine ira et studio" volt; most már ők is értik, mi miért volt. Hálásak csak később, a teljes férfikorban lesznek érte. Legyen ez az ismertetés nekik olyan, hogy — visszatekintve általa —, magukat mint anyagot lássák, amiből a nevelő keze gyúrta, faragta, csiszolta azt a szobrot, melyet kiállíthat és az egyetemesség elé büszkén vihet. De legyen igazolás és a sokszor aggódó, a munka célját nem