Katolikus gimnázium, Miskolc, 1935

fogó bölcseségével állít bele minket az új világba, a lélek csudálatos belső emberébe! A Tízparancsolat — azt mondhatnók — mély bölcseségével szabályozza az ember viszonyát az Istenhez, a családhoz, a társadalomhoz. Reális logikával biztosítja a földön a Rendet. De szinte félve kerüli el a belső, a legbelső embert, akinek a szívébe nem mer még igazán belényulni, mert „nem jött még el" az Isten órája. Kemény kalapácsütések hangzanak el a még gyermekember füle mellett. A kalapácsütések szinte sziklába vájják a parancsot: jaj neked, ha bálványozol, jaj, ha szüléidét nem tiszteled, jaj, ha lopsz, ha rágalmazol, ha paráználkodol. Ez a sok jaj megfélemlít: de szükség is van erre a megfélemlítésre, mert a belső ember a maga szeretetvilágával még láncon szunnyad. A belső, a szeretetből és igazságból élő. embert Krisztus kereszthalála szabadítja föl. A belső ember törvénykönyve, a Hegyibeszéd, szinte leereszti a vesszőt, le a korbácsot, hogy Krisztus Urunk lelkének minden gazdagságából bugyogjon elő a belső ember legnagyobb kincse: az emberformáló szeretet. Ez az. egyetlen formáló erő. Maga az Isten panaszkodik, hogy korbácsával milyen keveset ért el. Quadraginta annis proximus fui huic generationi et dixi: Semper hi errant corde. Ipsi vero non cognoverunt. vias meas! Quibus juravi in ira mea, si introibunt in requiem meam. Magyarul ez, az Isten korbácsos pedagógiájára vonatkoztatva, körülbelül ennyi: Negyven esztendeig közvetlen közelében voltam ennek az embergenerációnak jóságommal, parancsommal, korbácsommal. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy folyton botlanak a szívükben. Meg is esküdtem nekik haragomban, hogy soha nem fognak eljutni a legnagyobb emberkincshez: az én lényegemhez, a lélek békességéhez. Valóban, az Isten is úgy tudja, de az ember történelme is azt igazolja, hogy egyetlen nevelő törvénykönyve van az emberiségnek: a Hegyibeszéd. Benne a korbácsok és balták nem kerülnek ugyan a tűzre, csak vesszőnyalábok közé süllyeszthetnek. Ultima raiio regum-nsk megmaradnak, mint az ágyúk a Madách falansztermúzeumában. Föléjük ível a nap, a Krisztus napja, a jól elrendezett, nem kemény, nem lágy,, nem félszeg, nem egyoldalú szeretet. Kraft, ohne Trotz, Weichheit, ohne Schwáche. Ebből a jól elrendezett, bensőséges szeretetből, mely az élet paradoxonjait mélységes egységgé tudja egybeforrasztani, csörgedezik az Isten csudálatos ajándéka: a kegyelem. Mi ez? Reményik Sándor olyan gyönyörűen írja róla: Sírsz, át4