Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

hogy saját igazát megerősítse, féltékenyen őrzött csalhatatlanságát megvédje, a szülő helytelen látását hirdesse. A szülők viszont azon valami gyöngeséget, helytelen véleményalkotást, téves, sőt káros ítélkezést gondolnak, és ha szembehelyezzük velük ezt a szófegyvert, meginognak, megfélemlítettek lesznek, erélyesen tiltakoznak, hogy nem, ők nem elfogultak, egyáltalán nem elfogultak. Pedig, ha minden rétegeződést eltávolítunk, és az értelem mikroszkópja alá helyezzük a fogalmat, meg kell állapítanunk, hogy az elfogultság ösztönös érzés, mely alkotó része a szülői szeretetnek és egyáltalán nem szégyelni való, egyáltalán nem letagadandó, hanem hirdetendő. Azok közé a primitív ösztönös érzések közé tartozik, melyet megtalálunk az állatvilágban is. Meg vagyok győződve, hogy a kotlós harcias állásfoglalása, vagy az anyamacska hátátborzoló, ugrásnak készülő támadó mozdulata ugyanoda vezethető vissza. Alapja a szeretet, az ősi állati szülői szeretet és kifejlődése a társas, illetve társadalmi viszonyban keresendő. Az állat ösztönösen, gondolkodás, intelligencia nélkül támadó állásba helyezkedik, hogy kölykét megvédje az esetleges támadástól. Ezt az ember is megteszi, ha gyermekének testi épségét, jóllétét fenyegeti veszedelem. Ezt mindnyájan megértjük, sőt elítéljük azt a szülőt, aki ezt meg nem teszi. A társaslénnyé vált emberszülő azonban hamarosan, vagy hosszú idők szomorú tapasztalata árán rájött arra, hogy nemcsak a testi épség megsértése, a testi jóllét megzavarása lehet káros gyermekére, de sokkal károsabb lehet a leki, a szellemi, az erkölcsi épségben való ártás, vagy ártani akarás. Rájött arra, hogy a „markolj magadnak" és a többi nem hirdetett, de annál inkább gyakorolt és követett erkölcsi és gazdasági elv alapján kifejlődött önzés minden eszközt felhasznál arra, hogy esetleg embertársa testi, de még inkább erkölcsi hulláján át azt a látszólagos előnyt, mely úgy véli, hogy boldogságot biztosít készére, elérje. Óvatos lett, bizalmatlan lett. Meggyőződött róla, hogy embertársa jótulajdonságának nem nagyon örül, de annál jobban szellemi és erkölcsi fogyatékosságának. Észrevette, hogy ezt vizsgálgatja, boncolgatja és ha valahol rést talál, sietve, örömmel veri bele a gyengítés, az elnyomás, sőt ha lehet, a tönkretevés ékét. Jól tudta, hogy az ő tapasztalata elégséges arra, hogy a saját személyére vonatkozó veszedelmeket kikerülje, de szülői aggodalma azt is megéreztette, megláttatta vele, hogy gyermeke maga, saját erejéből gyenge ennek a veszedelemének elhárítására. Neki is segítségéire kell mennie. Fel kellett készülnie erre a harcra is, mely nem lett fizikai, hanem szellemi harc. 5