Katolikus gimnázium, Miskolc, 1934

Nem akarom most felsorakoztatni ezeket a példákat, oh, nagyon sok van és változatos, csak megállapítani akarom, hogy lényegileg lám nincs különbség szülő és nevelő között a közös célratörekvésben! Formában azonban van: a szülő tudniillik csak gyermeke érdekét nézi, a nevelő a gyermek érdekét. A szülő a gyermekét nem a közösségben elhelyezve látja, hanem mindig elszigetelve; a nevelő csak a közösségbe ékelve, mint a közös gépezetnek fontos alkotrórészét és Isten képmását. A szülőnek az a fontos, hogy gyermekét bántalom ne érje, a nevelőnek az, hogy szobra tökéletes legyen. És itt, azt hiszem, az önök gondolatát találom ki, midőn felvetem azt a kérdést, van-e nevelői elfogultság? Ennek a kérdésnek a tárgyalása nagyon fontos, mert önök magukban úgy érzik, hogy ha nem volna nevelői, tanári elfogultság az iskolában, nem volna szülői elfogultság sem. És ebben van is valami igazság, mert midőn el kell ismernünk, hogy a nevelőben, a tanárban mint emberben elfogultság van, lehet, akkor befutván a kört, visszatérünk oda, ahonnan elindultunk, hogy a szülői elfogultság tiszteletreméltó, jogos érzés, csak uralkodnunk kell felette. Mert a nevelői elfogultság semmiben sem különbözik azoktól a támadó érzésektől,, melyek a védekező szülői elfogultságot kiváltják és jogosulttá teszik. Az individualpsychologiával foglalkozó nevelő nagyon jól tudja, hogy ő is ember, ő sem ment a gyarlóságoktól, így az elfogultságtól sem. Nála azonban ez csak menthető, de sem nem tiszteletreméltó, sem nem elfogadható. Mert bár elfogadjuk és tudjuk, hogy a szobrászművész és a zeneművész gyarló emberek, mégis tökéletest alkotnak, de tudjuk azt, hogy holt tökéletest. Életük megnyilvánulása nincs alakító hatással alkotásukra, míg a nevelőművésznél igen. A nevelőművésznek önmagával szemben is van kötelessége, önmagát is műremekké kell alkotnia akkor, midőn alkot. Nagyan nehéz feladat, szinte emberfölötti; de már a szándék is tiszteletreméltó és a cél felé vezető. Egy azonban nem nehéz és a tanárszülő sohase tévessze szem elől ennek az intézetnek a jelszavát: „úgy bánj más gyermekével, mint ahogy akarod, hogy bánjanak a tieddel!", épen mert önmagában látja, hogy van szülői elfogultság és az tiszteletreméltó érzés, mely a szeretetből sarjadzik. Befutván a kört, miután láttuk és megláttattuk a célt, feltesszük a kérdést: mi tehát a teendő, mik az eszközök? Mindkettő a mondottakból következik. A teendőkkel azonban a nevelőnek kell kezdeményeznie. Megértvén a szülői érzéseket, ő hasson oda, hogy azok csak érzések maradjanak, ne váljanak fegyverekké is. Ha a nevelő büszke katedrájára, legyen büszke emberi mivoltára: szálljon le a katedrá19