Katolikus gimnázium, Miskolc, 1932

34 jelző volt. Hatványozottan érezte azt, ami készül, de hiába, érzékeny műszerei nem nélkülözhetik azok útmutatását, akik éppen tapasztalataiknál és koruknál fogva közelebb vannak ahhoz, hogy sub specie aeternitatis nézzék a világ folyását. Ifjak és öregek ím ez érdekes problémája ütközik ki a fiatalság vallásos irányításában is. Senkinek sem szabad megöregednie, aki azt akarja, hogy vallásos mélyszántásban megtehesse az első. kapavágásokat és a többiekben nyugodtan várja az Isten kegyelmét. Modern és egészen más világításban elibénk tűnő nagyszerű mondás: Neque, qui rigat est aliquid, neque qui plantat, sed qui incrementum dat, Deus. Ez a vallásos nevelés alfája és ómegája. Gyermekké kell válnunk, a gyerek minden aktív hajlandóságát, a kamasz minden bátorságát, az ifjú minden problémaszeretetét és újért lelkesedését magunkra kell öltenünk, hogy csak egy lépéssel' lis közelebb vigyük őket az Istenhez, akit minden felületességük és bárdolatlanságuk ellenére is olyan mélyen szeretnek és áhítanak. Kétségtelen, hogy új formáit kell keresnünk szinte óráról-órára nem a vallásos igazságoknak, mert hiszen ezek örökök, hanem annak a — modem és kedvelt szóval élve — gestio-nak, amely megfog, megforgat és megráz. Az Isten azt is látja, ki elégszik meg azzal, ami eddig volt s ki keres olyasmit, ami eddig nem volt, csak azért, hogy Ő hozzá közelebb léptesse a fiatalságot. Próbáltuk ezeket a tapogatódzó új útakat is, hogy a régiekbe életet és vért öntsünk. Padokkal szereltük fel és egyszerű, de ízléses díszbe öltöztettük a kápolnánkat, hogy télen is nem kötelező napi szentmise álljon rendelkezésére fiainknak. Hála Istennek, szép számmal jöttek naponkint,, noha közöltük velük alkalmas formában, hogy semmi stréber-törekvés legszentebb érzéseiket meg nem fertőzheti. Hála Istennek, sikerült „népszerűsítenünk" a liturgikus szentmisehallgatást is: a fiúk szívesen mondták a szentmisét latinul, együtt a pappal és közben szépen énekeltek magyar, vagy gregorián latin melódiákat. Meszsze vagyunk ugyan attól, hogy a szentmise gyökeres szépségeit mindenben értsék és átéljék, de bizony ez is hosszú és kegyelmi folyamat és alázatos szívvel várjuk, hogy az Isten segítsen bennünket tovább is a munkánkban. Exhortációink egyre közelebb lépnek a diákélethez. Hittanításunk előtt is meg-megnyílik egy-egy ajtó, melyen át jobban mosolyog fiaink elé az istenközelség. Tanáraink közül azok, akik nem öregszenek a testtel, akik nem egyoldalú sédátorsággal nézik a kötelességeiket, számosan jólélekkel segítenek a munkában és szinte együtt az ifjúsággal érzik meg a Szentlélek-