Katolikus gimnázium, Miskolc, 1932

29 bekértük és együttes megbeszéléssel, tanácsadással iparkodtunk az ingadozó, vagy megbotlott növendékeket a helyes útra terelni. Sok gond származott abból, hogy még az intelligens szülők nagy része is inkább csak ösztönös rátermettséggel, mintsem módszeres hozzáértéssel nyúlt a fiúk irányításához. A gyakorlati pedagógia-kérdéseiben való járatlanság sok hiábavaló erőveszteséget láttatott. Főképpen azzal vesztették el a szülők gyermekeik előtt az imponáló felsőbbségüket, hogy gondjaik könnyen kilendítették őket a szenvedni, tűrni és várni tudó bölcseség áldott nyugalmából. Az elhelyezkedés nehézségei mint mindenkit, legfőképpen őket töltötték el kislelkű nyugtalansággal. Fiaink lelki világát a jövő kenyérgondja leginkább azért töltötte el jóformán egészen, minden egyéb kizárásával, mert a szülők állandó panaszai idő előtt kis öregekké tették őket : már harmadikosaktól lestünk el olyan beszélgetéseket, amelyek jóformán két-három éve állástalanul bolyongók szájába illenének. A nagy, tagadhatatlanul nagy gondok kislelküekké tették a felnőtteket és így természetes, hogy tekintélyük a kisebbek szemében erősen megcsorbult: hogyan várjon a hullámokban vergődő biztos támasztékot attól, aki maga is hajótöröttnek érzi magát és semmi reménységét nem tudja meggyújtani a boldog bizakodásnak? Kerestük hát együttes megbeszéléseink alkalmával annak a módját, hogyan emelkedhetnénk föl ebből a szomorú és kislelkű hullámverésből ha nem is az optimizmusnál, de legalább a meliorizmusnaJc aranyhídjára. úgy találtuk, hogy addig nem lesz felnőtt-nyugalom, eszerint nem lesz igazi felnőtt-tisztelés sem, amíg szülők és nevelők el nem szánják magukat bátor férfiassággal a hitre és a válogatás nélkül való, szíves, hozzáértésből és szeretetből fakadó dologtevésre. Az ember technikai haladása és kényelem-megszokása túlságosan hozzászoktatta az embert ahhoz, hogy évtizedekre rendezkedjék be, évtizedekben gondolkodjék, évtizedekben „ábrándozzék". Pedig a Miatyánk arra tanít bennünket, hogy mindennapi kenyerünket kérjük az úristentől s ami évtizedes biztonságunkból hiányzik, azt pótoljuk meg legalább a családi életben azzal az áldott melegséggel, mely Atyánk keblére hajt bennünket s onnan áraszt belénk meleg életáramokat, hogy „kezdjünk újra tűrni és tanulni". Igen. Ez a meleg életáram adná meg azt a nyugodt bölcseséget, amely annyira hiányzik a fiatalságunk életéből. Egyébiránt sok jóakaratot láttunk a szülőkben és némelyektől sokat tanultunk. Láttuk a szegénység heroikus iga-viselését. Láttuk, hogy még emberi szólás szerint zordon helyzetekben is mekkora gyakorlati életbölcseséget tud megteremteni a hit, mekkora életnyugal-