Katolikus gimnázium, Miskolc, 1927

24 Jó volt Pisti, mint amilyen jó a jóság, fehér volt a lelke, mint amilyen fehér a tisztaság. Mint gyermek, vidámságával mindenkit felvidított, mint diák szorgalmával mindenkit megnyugtatott. Könyve mellett halt meg, örökre példát mutatva azoknak, akik ismerték, hogy hogyan kell az utolsó lehelletig teljesítenie mindenkinek kötelességét. Megérett az érettségi vizsga előtt. „Édesapám, az életet Isten adta, ő is veheti csak el!" mondta a betegsége miatt kétségbe esett édes apjának. „Édes anyám, nálad nincs jobb asszony a világon!" — mondta az érte aggódó, de fájdalmát palástolni akaró édes anyának. „Mindent lehet én tőlem az érettségin kérdezni!" — mondta az őt kímélni akaró tanárjának. Úgy-e, hogy halála csak a test elmúlása volt? Lelke, az isteni szikra, itt él mindnyájunkban, kik ismertük, szerettük őt. Az V. osztályban került hozzánk. A diákember mindig idegenkedve fogadja a jövevényeket. Öt nem fogadta ellenszenv. Csodálatosképen egy csapásra tanárnak, tanulótársnak a szívébe férkőzött. Ritka példája volt annak a jelenségnek, hogy a jó, nemes szív tekintélyt szerez. Az ő iránta megnyilvánult tekintély abból állott, hogy mindenki becézte, vigyázott rá. Gyakran betegeskedett és, ha ilyenkor megértő elnézéssel kezelték tanárai, soha diáktársának eszébe nem jutót volna, hogy ezért irigy szemmel nézzen rá, ebben igazságtalanságot, kivételt lásson. Rövidesen törzsbeli lett, otthonos a kis társadalomban, melyben megértés. szeretet, egymásiránti türelem uralkodott. Csupa naiv kedély és jóság volt. Valami lányos báj volt benne, ha a diáklelket betöltő lírai érzésről: a szerelemről volt szó. Igazán tiszta volt a lelke, mint a liliom. A nőt csak költői elgondolásban, az édes anyját látva maga előtt, tudta elképzelni. Jó barát volt. Tudott magához láncolni pajtásokat, idősebbeket is. Ezeknek önzetlen, önfeláldozó barátja tudott lenni. Mindenkit szeretett, de legjobban azt, aki őt jobban szerette az életénél is, akit halála a sír széléig vitt el és csak a jó Isten gondviselő keze tartott az életnek vissza: az édes apját. Komoly, féltő, nagyos gonddal őrködött az apja fölött. Ha beteg volt: „csak apa meg ne tudja"; ha boldog volt: „apa hadd lássa"; ha örömöt szerezhetett neki, ő volt a világ legboldogabb gyermeke. Ö, aki oly büszke volt nagyfiúságára, férfiasságára, mosolyogva, cirógatva tűrte, hogy apja öltöztesse: hadd legyen apa boldog. Mérnök lett volna belőle, csak azért, hogy szüleinek és osztályfőnökének házat építhessen. Most neki építenek egy kis házat, melyben mulandó teste a feltámadást várja. Országh József.