Katolikus gimnázium, Miskolc, 1927

19 irodalom az egész nemzetnek élmény-történetét tartalmazza és legnagyobbjaink, különösen Széchenyi világos fejjel látják azokat a nagy magyar problémákat, amelyek életkérdései a nemzetnek és fájdalom, ma sincsenek köztudatban. Itt az idő, hogy az iskola beléoltsa őket a köztudatba. A vallás-erkölcsös nevelés sem merült ki tehát abban, hogy a szentmiséket meghallgattuk, hogy gyónásainkat elvégeztük. Iparkodtunk arra, hogy a vallásosságot mint Istenért, mint Krisztusért szívesen, gyakran és önként hozott áldozatok kedves sorozatát mutassuk be. Iparkodtunk arra, hogy a fiainkban élménnyé váljék a Krisztus fölséges mondása: oportet semper orare, vagyis az, hogy minden cselekvésünk, szavunk, sóhajunk, örömünk, keserűségünk, nyugtalanságunk, elfogódottságunk, nehézségeink, azaz minden, ami fölkeléstől lefekvésig kitölti egy kis, vagy nagy diák napját, valahogyan az Isten felé legyen fordítva, mint a napraforgó, mert ez az állandó imádság. Teljes erővel küzdöttünk az ellen a jozefinista felfogás ellen, mintha a napi mise lehallgatásával, vagy leminisztrálásával megadtuk volna az — „Isten porcióját.' ' Nem: arra szándékoztunk iparkodni, hogy egész nap mindenestül mozduljunk egyet az Isten felé, amit annál könnyebben megtehetünk, mert csupa aktivitás vagyunk. Az Isten is az aktivitást szereti és nem tartja erkölcsi botlásnak, ha a folyosóra óra végén kitódulunk és nagyhangon örülünk a ránk köszöntött szabadságnak; de szívesen veszi, ha a szabadságunk „kitörésekor'' is Őrája gondolunk és mihelyt Reá is gondolunk, —. csodálatos módja biz ez a világ rendjének — magától megcsökken a handa-bandázásunk. Iparkodtunk arra, hogy fiainknak ne származzanak vallásos torzfogalmaik: az óraközi felírások és a bűnök fogalmát szorosan el akartuk egymástól különíteni és nem tűrtük, hogy a gyermekded aktivitás naiv kilengései, amelyeknek semmi közük nincsen az erkölcsi rossz kategóriáival, bűnöknek minősíttesenek és így a gyermekek fejlődő lelkiismeretében megutáltassák a vallás „természetellenes korlátozásait." De viszont ezt sem akartuk, hogy felületesen és e vallásosság színével végzett aktusok a lelkiismeret Isten felé való fordulásának minősüljenek akkor, ha egyébiránt pozitív eltévelyedései nyilvánvalóan sokak és állandóak voltak a lelkiismeretnek. Ilyenkor sem ítélni és minősíteni kívántuk azonban a tévelygőnek karakter-értékét, hanem iparkodtunk gondoskodni róla, hogy tévelygései kezelés alá kerüljenek: azaz nem szédelgőket szimatoltunk és strébereket skatulyáztunk, hanem iparkodtunk szembenézni a rossz hajlamú nebulóval és felvilágosítani a tévedéseiről. Vallásos élmények szempontjából legfölemelőbbek lelki gyakorlataink voltak, melyeket ezidén Koszterszitz József dr. és Gacs János budapesti Szent Imre-kollégiumi atyák tartottak az ifjúságnak. Mind a ketten a Regnum Marianum mélységes pedagógiájával, boldogemlékű Prohászka Ottokárnak ezerfelé szétsugárzott és egész iskolává fejlett emberismeretével ragadták meg az ifjúságot. Amit annyiszor óhajtottunk, hogy t. i. a szentgyakorlatok